Kocsis Zoltán: A zenekar a kortárs komponistáknak köszönhetően kezd átalakulni

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Nemzeti Énekkar jövő évi műsortervében szép számmal akadnak ritkán hallható darabok. Miért esett rájuk a választás, és miért kevés a mai magyar alkotás az együttesek koncertjein? – kérdeztük Kocsis Zoltán fő-zeneigazgatótól.

– A végéhez közeledő évad meghatározó szeletét a két hónapos amerikai turné adta. Mi a monstre körút legnagyobb hozadéka a zenekar vezetője és zenészei számára?

– A zenekar zeneileg, fegyelem és művészi fejlődés szempontjából csillagos ötösre vizsgázott. Számomra a fegyelem volt igazán nóvum: nem hittem volna, hogy ilyen hosszú idő után a korábbinál még nagyobb összetartó erő munkál az együttesben. Igen; a zene átsegítette a muzsikusokat a nehézségeken. Szerencsés döntés volt, hogy több műsorral készültünk; például üdítően hatott-komoly, súlyos programok után egy bécsi hangvételű koncerten játszani. A kézzelfogható eredményekről senkit nem kellett meggyőzni, mint ahogy arról sem, hogy egy fárasztó utazás után remekműveket előadni azoknak adatik meg, akik ez egyik legszebb hivatást űzik. Ez a tapasztalás fontosabb, mint az, hogy visszahívtak minket, vagy hogy tetemes kritikai és közönségsikerünk volt. Mindazonáltal azt tartom: háromhetesnél ne legyen hosszabb egy turné.

– Emberileg is sikerült a zenészeknek és a fő zeneigazgatónak közelebb kerülni egymáshoz?

– Konfrontációk mindig vannak, de nem a zenekar egésze és köztem. Az én művészi, intenzitási, emberi alapállásomtól távol eső zenekari tagokkal fejlődnek ki konfliktusok, s ilyenek mindig is lesznek. Miután a vita megengedett, sőt kívánatos, a sok mindenből a végén még jó is kisülhet. Nem tartom magam megfellebbezhetetlennek, a jó ötleteket készséggel elfogadom; viszont dühít, ha a próbán megbeszéltek után a koncerten egy kis zavar elegendő ahhoz, hogy a régi, rossz beidegződések működésbe lépjenek.

– A filharmonikusok és az énekkar jövő évi műsorterve elkészült, már kaphatók a bérletek. A francia muzsika továbbra is hangsúlyosan szerepel a koncerteken?

– Nem akarunk leragadni Debussynél és Ravelnél, de a dolog úgy áll, hogy mégis csak ők ketten reprezentálják azt, ami hosszú ideig rejtve maradt a magyarok előtt: a mediterrán szellemet. Kettejük nélkül nagyon szegény lenne a zenetörténet. Ha ók nem lettek volna, ma fejlődéstörténeti űrt érezhetnénk. Nagy előnye e repertoárnak, hogy a muzsikusokat is inspirálja, akik így bátrabban, szívesebben fordulnak a számukra ismeretlen darabok felé. Az új darabokkal való foglalkozás óriási haszna, hogy a munka kihat a közismert művekre, új megvilágításba helyezi azokat. Bizonyos, hogy a Seherezádé előadása serkentő hatással lesz a szezonban még ránk váró Ravel Spanyol rapszódiára.

– Több neves francia karmestert azért hívott vendégnek, mert ők jobban értik-érzik e mediterrán szellemet?

– Egyáltalán nem ezért, hanem csak mert jó zenészeknek tartom őket. A magyarok sem játsszák feltétlenül jobban Bartókot, mint mások. Az amerikai Juilliard Vonósnégyes például olyan mélyen beleásta magát ebbe a stílusba – hallgatták a fonográffelvételeket, Bartók saját zongorázását, rengeteget hozzáolvastak – annyit gyakoroltak; annyira szeretik ezt a zenét, hogy jelenleg senki nem játssza náluk jobban Bartók hat vonósnégyesét.

– Elhangzanak-e olyan művek, amelyek valamilyen okból a zenekar számára vagy a hazai hangversenyéletben ritkaságnak számítanak? Olyan nagy apparátusra készült kompozíciókra is gondolok, mint Strauss Alpesi szimfóniája, amely pár éve nagy sikert aratott.

– Vétek lenne nem kihasználni a lehetőséget, amelyet a Filharmonikus-csapat az énekkarral együtt jelent. A „vállalkozásaim” a Gurrelieder magyarországi bemutatójával kezdődtek az akkor még Állami Hangversenyzenekarral. Hasonlóan nagy feladatnak, kiemelkedő eseménynek tartom Bartók Húsz magyar népdalának adaptációját, amely az őszi szezonnyitó koncertünkön, a Budapesti Zenei Heteken csendül fel először. A húszból öt népdalt maga Bartók dolgozott fel kiszenekarra és szólóénekre, a többi tizenötöt én hangszereltem meg nagyzenekarra és kórusra. A jövő évad számos újdonsággal szolgál még. Októberben lesz egy Rahmanyinov-est Hamar Zsolt vezényletével, amelyen zenekari átiratomban szólal meg hét dal. A darabokat nem szokták gyakran előadni, mivel olyan a zongoraszólam, hogy csak a szerző tudhatta fizikai adottságai miatt eljátszani. Látni egyébként a műben, hogy á maga is zenekari faktúrában gondolkozott. Berlioztól a Nyári éjszakák, Brahmstól A párkák éneke, Honeggertől az V. szimfónia nem is tudom, mikor szerepelt az együttesünk műsorán. Lesz olyan koncertünk is, amelyen bemutatjuk a Mahler I. szimfóniájához vezető előzményeket, műveket. A Jónás könyve kantátával folytatódik a Petrovics-életmű bemutatása. Varietas delectat – igen színes a kínálatunk, a közönség nem fog unatkozni.

– Egyetlen kortárs szerzőt említ. Nem kevés ez, nem várható el több a nemzeti zenekartól? Nem érzi, hogy „gettóba zárult” a mai magyar muzsika, amely jobbára úgynevezett kortárs zenei fesztiválokon szólalhat meg?

– Magam is hiányolom a kortárs zenét. A zenekar többek között a kortárs zeneszerzők működésének is köszönhetően kezd átalakulni. A maiak szívesebben dolgoznak kamaraegyüttesek – Ensemble Modern, Ensemble InterContemporain, London Simfonietta – számára. Ligeti György, aki született szimfonista, s akinek számos zenekari művét tartjuk műsoron, legutóbbi darabjait, versenyműveit az említett kamarazenekaroknak írta. A fiatalabb korosztály sem ír szokványos értelemben vett szimfonikus nagyzenekarra. Mit csináljunk? Nem hiszem, hogy a szerzők manapság a szokványos zenekari repertoárból ihletet merítenének. A komponisták új utakat keresnek; ez maga után vonja a zenekar összetételének megváltozását. Jól emlékszem Durkó Zsolt Concertójára, amelyben tizenkettő fuvola szerepel. Nem mondom, hogy térjünk vissza a romantikus értelemben vett orkeszterhez: Rendben van, alakuljon át a szimfonikus zenekar, de szülessenek olyan remekművek, amelyekért érdemes nekünk, a nemzeti filharmonikusoknak belenyúlni együttesünk összeállításába. Rengetegszer nyilatkoztam a komoly- és könnyűműfaj különválásáról; arról, hogy a zeneszerzők jó ideje nem törődnek a közönséggel. Egy szuverén alkotónak nem is ez a dolga; ugyanakkor azt gondolom, ha nekem túl sokáig beszélnek kínaiul és nem értem, esetleg elmegyek, és nem próbálkozom.

– Nem kerülhetem ki a kérdést: mikor ír új darabot zenekara számára? Végtére is ezt az apparátust ön ismeri a legjobban.

– A hangszereléseket stílusgyakorlatnak fogom fel. Fő célom az átiratokkal, hogy közkinccsé tegyek műveket, amelyek különben sosem hangoznának el. Mondják, hogy komponálnom kellene; ahhoz azonban fel kellene fedezni egy olyan lehetőséget, amely korlátlanul csinál időt. Ha rendelkezésemre állna egy ötödik dimenzió – az nagyon jó lenne!

Kálmán Gyöngyi
(Magyar Nemzet)