Az évente mintegy másfél milliárd forintos költségvetési támogatásból gazdálkodó kht. igazgatója, Kovács Géza azt reméli, a tervek szerint 2004-re felépülő új hangversenyteremben végleges otthonra lelhetnek.
A mai Nemzeti Filharmonikusok jogelőde, a rendszerváltás előtti évtizedek hazai koncertéletében szinte egyeduralkodó Magyar Állami Hangversenyzenekar (ÁHZ) éppen ötven évvel ezelőtt, 1952-ben jött létre: az állam ekkor vette át Budapest városától a korábbi Székesfővárosi Zenekart. „Az ÁHZ létrehozásán együtt munkálkodott legendás koncertmesterünk, Tátrai Vilmos és a fiatal minisztériumi osztályvezető, a későbbi akadémikus és zeneakadémiai rektor, Ujfalussy József. Ez az együttes már akkoriban, a diktatúra idején is betöltötte egy nemzeti kulturális alapintézmény funkcióját” – mondja Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok igazgatója. A zenekar – illetve a később létrehozott oratóriumkórus, az Állami Énekkar (ma: Nemzeti Énekkar) – esetében az állam fenntartó szerepe az elmúlt évtizedekben mindvégig megmaradt, bár a költségvetési támogatás mértéke s ezáltal az együttesek munkakörülményei gyakran messze elmaradtak az európai színvonaltól.
A rendszerváltó évek„A rendszerváltás után sokáig nem alakult ki határozott kultúrpolitikai szándék, hogy mi legyen az együttesek további sorsa, de lehetőségeihez mérten minden kormány igyekezett támogatni a zenekart és az énekkart. 1992-ben például 100 százalékos bérfejlesztés történt – igaz, ez a kilencvenes évek közepére a magas infláció miatt el is olvadt” – idézi fel a közelmúltat az együtteseket 1995 óta irányító Kovács Géza. Végül Magyar Bálint minisztersége idején történt meg a zenekart és az énekkart korábban működtető Nemzeti Filharmónia szervezeti átalakítása, s jött létre 1998. január 1-jével a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár mint kiemelt nemzeti kulturális alapintézmény. Kocsis Zoltán is ebben az időben (1997 őszén) lett zeneigazgató.
A fizetéseket tekintve 1998-ban a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (NFZ) még csak a negyedik-ötödik helyen állt az országban, 2000-ben azonban az akkor már Rockenbauer Zoltán vezette kultusztárca döntött a költségvetési támogatás összegének jelentős emeléséről, s ezzel az NFZ az élre került. „Az 1998-2002 közötti kormányzat – elődeihez hasonlóan – gesztust tett a zenekar és az énekkar felé: amikor a gazdaság állapota ezt lehetővé tette, megemelte a támogatást. Ez nem jelenti azt, hogy „udvari” együttessé alakította volna a Nemzeti Filharmonikusokat: Kocsis Zoltán 2000 nyarán éppen a Magyar Hírlapban nyilatkozta, hogy a megemelt támogatást nem a Fidesztől, hanem a mindenkori kulturális kormányzattól kapjuk. Ez a költségvetési támogatás lehetővé teszi, hogy muzsikusaink tisztességes fizetésért dolgozzanak, ne kelljen mindenféle haknikat elvállalniuk a megélhetésért, és jó minőségű hangszereken játsszanak. A másik fontos változás, hogy világsztárokat tudunk meghívni Budapestre: Pinchas Zuckermantól Borisz Berezovszkijig és Kim Kashkashianig már az elmúlt évadban is jó néhányan megfordultak nálunk” – mondja Kovács Géza.
Mit csinál egy nemzeti kulturális alapintézmény?
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár tehát ötödik éve nemzeti kulturális alapintézmény, ami Kovács Géza szerint azt jelenti, hogy sok szempontból speciális helyzetben vannak a zenei együttesek között. „A fenntartó, az állam joggal várja el, hogy kimagasló színvonalú koncerteket adjunk itthon és külföldön. Ezt sikerült is teljesítenünk: kivétel nélkül elismerő kritikák jelentek meg az együttesről olyan tekintélyes lapokban, mint a Le Monde, a Le Figaro, a Frankfurter Allgemeine Zeitung vagy a Time. Itthon bérleti sorozataink mellett – amelyeknek repertoárja a szimfonikus és oratorikus irodalom egészét felöleli – vidéken is rendszeresen koncertezünk: az elmúlt évadban például harminc hangversenyt adtunk különböző vidéki városokban. Fontos feladatunk a magyar zenekultúra külföldi népszerűsítése, a többi között nagy fesztiválokon. Kevésbé látványos, de igen jelentős munkát végez a kottatárunk, amely országos szolgáltatást nyújtó, nagy forgalmú intézmény. Az országban működő zenekarok, kamaraegyüttesek, szólisták a barokktól a kortárs zenéig összesen 13 ezer különböző zeneművet kölcsönözhetnek ki innen – fillérekért.”
A koncertek mellett a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a hanglemezpiacra is igyekszik visszatérni: Kocsis Zoltán zeneigazgató szerint a 2001-2002-es évad volt az első olyan koncertszezon, amelyben az előadások színvonala már „lemezérettnek” bizonyult. Ezért azt tervezik, hogy – a Magyar Rádió felvételeinek felhasználásával – hamarosan kiadnak egy évadösszegző „Best Of”-lemezt, s ezt mostantól minden évben megteszik. Elkészült az a CD is, amelyen a zenekar Debussy és Ravel kompozícióit játssza, jórészt Kocsis Zoltán hangszerelésében. Mint ismert, eredetileg erre a lemezre szánták Kocsis három Bartók-hangszerelését is, azonban ezek megjelentetéséhez a zeneszerző fia, Bartók Péter mindeddig nem adta hozzájárulását. Ezért – újabb Debussy- és Ravel-darabokból – pótfelvételeket készítettek, s a CD várhatóan 2003 januárjában, a cannes-i Midemre jelenik meg a Hungaroton gondozásában.
Az együttesek szakmai munkáját értékelve Kovács Géza kiemelten fontosnak tartja az ifjúsági koncertsorozatokat, amelyek – Hamar Zsolt irányításával – nagy sikert arattak az elmúlt évadban, s amelyeket mindenképpen folytatnak. Az 1958 óta minden évben megrendezett nyáresti, martonvásári Beethoven-koncertek iránt is változatlanul nagy az érdeklődés, a 2002-2003-as évadra meghirdetett bérletek pedig – amelyeket a zenekar életében is fontos szerepet játszó nagy karmesterekről, Ferencsik Jánosról, Otto Klempererről és Somogyi Lászlóról neveztek el – kivétel nélkül elkeltek. A szeptemberben kezdődő évadot egyébként teljesen új vizuális arculattal és jelentős reklámkampánnyal hirdették meg, ami külföldön is kedvező visszhangra talált. A 2002-2003-as idényt két hónapos amerikai és háromhetes japán turné is színesíti – előbbit Kocsis Zoltán és Hamar Zsolt, utóbbit Kocsis és Kobayashi Ken-Ichiro dirigálja.
Kht., koncertterem, zenekari törvényA zenekart, énekkart és kottatárat magában foglaló intézmény időközben – szinte észrevétlenül – 2002. január 1-jével közhasznú társasággá alakult át. Ami ellen a Magyar Állami Operaház dolgozóinak többsége nemrég hevesen tiltakozott, itt csendben, „véráldozatok” nélkül végbement: a muzsikusok többé nem közalkalmazottak, hanem egy gazdasági társaság munkavállalói, s így elvben sokkal védtelenebbek, mint korábban. Kovács Géza – aki miniszteri biztosként irányította a szervezeti átalakulást – úgy látja, a zenészekkel még a folyamat elején sikerült egyértelműen tisztázni, hogy a vezetés nem kíván élni az elbocsátás lehetőségével, mindenkit tovább foglalkoztatnak, sőt „a MÁV félárú arcképes igazolvány kivételével az összes olyan szerzett jogot (köztük a tizenharmadik havi fizetést) is megőrizhetik, ami közalkalmazottként járt”.
A mindennapi működésben ugyanakkor folyamatosan problémát okoz, hogy járatlan úton haladnak: a kht.-t minden jogszabály gazdasági társaságnak tekinti, ugyanakkor egy kulturális intézmény – jelen esetben: zenekar, énekkar és kottatár – nem tud nyereségérdekelten működni, hiszen saját bevételei a legjobb esetben is a költségvetés 15-20 százalékát fedezik. „A jegyárakat nem lehet az égbe emelni, a lemezpiac mély válságban van, és a mi esetünkben a külföldi turnékat sem elsősorban üzleti szempontok motiválják” – mondja Kovács Géza, aki ugyanakkor az új szervezeti forma előnyeiről is beszámolt. A minisztériumtól érkező támogatást például már nem havonta, hanem negyedévente kapják, ami sokkal hatékonyabb, rugalmasabb gazdálkodást tesz lehetővé.
A minisztériummal kötött közhasznú szerződés egyébként határozatlan idejű, de a támogatás összegére évente vissza kell térni. Idén végül a tervezettnél 135 millió forinttal kevesebbet, 1 milliárd 476 millió forintot kapnak, amelynek 75 százalékát bérre, illetve járulékokra fordítják. Mint Szabó Attila gazdasági igazgatótól megtudtuk, a Nemzeti Filharmonikusoknál – bár erre a kht. forma lehetőséget adna – nem bújtatják vállalkozói szerződések mögé a muzsikusokat, szinte minden munkavállaló alkalmazott, még akkor is, ha ez az intézménynek jóval több pénzébe kerül. A menedzsment ugyanis úgy gondolja, ha az állam vállalta a fenntartást és a jelentős összegű költségvetési támogatást, nekik kötelességük minden tekintetben szabályosan gazdálkodni, s ezért évente mintegy 400 millió forintot (járulékok formájában) vissza is fizetnek az államnak. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának szakembereivel egyébként most tervezik a 2003-as költségvetést, és minden jel arra mutat, hogy a támogatás nagyságrendjében nem lesz változás.
A szervezeti átalakulás mellett ezekben a hónapokban az is foglalkoztatja a Nemzeti Filharmonikusok vezetőit, hogy megvalósul-e a Nemzeti Hangversenyterem 2004 tavaszára tervezett átadása, és végleges otthonra találhat-e benne a zenekar és az énekkar. A hírek szerint a Vigadó Irodaházat – melynek bizonyos helyiségeit 1971-ben ugyan kifejezetten a zenekar és a kórus részére építették, de amelyben hosszú ideje már csak bérlők – a tulajdonos, a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány a közeljövőben értékesíteni kívánja, s így a Nemzeti Filharmonikusok végleg fedél nélkül maradhatnak. Ezért is fontos számukra, hogy a Nemzeti Színház tőszomszédságában felépülő koncertteremben próbateremhez, irodákhoz jussanak.
„Ez a hangversenyterem évszázados hiányt pótol, és mindenki számára nyilvánvaló, hogy az egész nemzeté lesz, senki sem akarja tehát kisajátítani. A közelmúltban elhangzott egy olyan vélemény, hogy nekünk még irodákkal, próbateremmel sincs keresnivalónk az új koncertteremben, ez azonban jogi nonszensz. Az államnak jelenleg egyetlen zenekara és oratóriumkórusa van, melyeknek nincs otthonuk, és nehéz lenne megmagyarázni, hogy miért kerülnek az utcára, miközben helyigényüket hosszú időre meg lehet oldani az új hangversenyterem épületében.” Hogy magát a koncerttermet ki és hogyan fogja működtetni, azt ma még senki sem tudja. A Magyar Zenei Tanács, a Magyar Szimfonikus Zenekarok Szövetsége és a Magyar Hangversenyrendezők Egyesülete mindenesetre felajánlotta segítségét a minisztériumnak, sőt Kovács Géza is készített egy terjedelmes tanulmányt, hogy miként lehetne a leghatékonyabban működtetni a termet.
Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója néhány hete, épp a Magyar Hírlap Ahogy tetszik-mellékletében sürgette egy zenekari törvény mielőbbi megszületését. Ezzel Kovács Géza is egyetért: mint elmondta, ő már 1996-ban javasolta, hogy legyen egy zenei és művészeti törvény, s ez az EU-csatlakozás közeledtével egyre fontosabbá válik. „Szakemberek egy csoportja – egyelőre önkéntesen, társadalmi munkában – már dolgozik is a törvény előkészítésén. Az ügy komplexitását jelzi az is, hogy törvény-előkészítés egyik motorja jó ideje Gyimesi László, a zenészszakszervezet elnöke. Egy ilyen jogszabálynak meg kellene határoznia az előadó-művészet szereplőinek jogait és kötelezettségeit, az állam és az önkormányzatok szerepét, a közpénzek elosztásának módját, de emellett olyan alapfogalmakat is tisztázni kell, hogy például ki számít előadóművésznek. Az Európai Előadó-művészeti Munkáltatók Szövetsége, a brüsszeli székhelyű PEARL tagjaként naponta szembesülök azokkal a problémákkal, amelyek az előadó-művészetet az uniós tagállamokban érintik. Dániában és Németországban például van ilyen zenei művészeti törvény, és jó lenne, ha 2004-ig, csatlakozásunk tervezett időpontjáig nálunk is megszületne.”
Retkes Attila
Magyar Hírlap