Az idei fesztivál tematikájához igazodva szláv repertoárjából adott ízelítőt a Miskolcra ruccanó Nemzeti Filharmonikus Zenekar és Énekkar. Chopin f-moll zongoraversenyét két Rahmanyinov-szesszió fogta közre.

Szokatlan, reménybeli ínyencfalattal és ismerős, bevált fogással egyaránt kecsegtetett Kocsis Zoltán és filharmonikusainak hangversenye, s valóban: ez estén a konzervatív koncertlátogatók csakoly elégedetten térhettek meg miskolci otthonaikba, akár a felfedezésekre áhítozó merészebbek. S hogy az elégedettség nem a program egy-egy felére, hanem annak egészére kiterjedt, az már egyként dicséri a műsorválasztást és a művészi kivitelezés kikezdhetetlen nívóját.

Igaz, az első programpontként felhangzó Rahmanyinov-dalok még hagytak némi helyet a tartózkodásnak, hiszen a Kocsis Zoltán által hangszerelt dalok elseje, a Margaréták korántsem tűnt emlékezetes, jelentőségével taglózó darabnak. Ám a második dal, a Puskin versére írott Ne énekelj! már felébresztette hajlandóságunkat, s a szám egzotikuma, amelyet csak felerősített a gazdag hangszerelés keleties (olykor alkalmasint Rimszkij-Korszakov Seherezádéját idéző) jegye, általános tetszésre talált. A dalokat a tenor Fekete Attila adta elő, aki a rövidke harmadik szám (Micsoda boldogság!) lendületes rohamatában is kiválónak mutatkozott. 

A koncert slágerszámának nyilvánvalóan Chopin f-moll zongoraversenye volt szánva, s a zeneszerző 19 éves korában kottapapírra vetett alkotása bőven megfelelt az elvárásnak. (Chopin második zongoraversenyét ugyancsak ez idő tájt írta, s ezzel a maga részéről le is tudta e műfajt.) Amily vonzó jelenségként lépett a pódiumra a szólista Hauser Adrienn, éppoly tiszteletreméltó fenoménként távozott onnan. E két esemény között ugyanis hiba nélkül, biztos ízléssel és kellő érzékenységgel abszolválta e melódiákban dúslakodó, bár korántsem vérforraló versenyművet. A híres második, Larghetto tétel jól nevelt és jól táplált mélabúja különösen emlékezetes marad számunkra, s a táncos ujjú zárótétel nagyszerű iramlásait sem feledhetjük. Ám a koncert zenitpontjára még csak ezt követően, a második részben hágott a Kocsis igazította művészi kompánia, amikor is Rahmanyinov A harangok című darabja került sorra.

„A szeretett nővel együtt ült a kerti üvegházban s elpanaszolta, hogy költeményt kellene írnia, de se tárgya, se kedve hozzá. Végtelenül fáradtnak érzi magát s idegei olyan nyugtalanok, hogy még a harangszó is bántja, ami az üvegház ablakán behangzik. Shewné mint anya beteg gyermekét, csillapítgatta a költőt, szelíden buzdította, lelkesítette s hogy felvidítsa, az előtte heverő papirosra találomra ráírt egy költemény-címet: „The Bells, by E. A. Poe.” A költő kalandozó figyelmét megállíthatta ez a szó, mert Shewné folytatta az írást. A cím alá odafirkantotta a még meg se fogamzott költeménynek első sorát: „The Bells, the little silver Bells” (a csengők, a kicsi ezüst csengők.) A költő füle felnyílt: a zúgó hangok zűrzavarában keresni kezdte a dallamot.” Elek Artúr idézte ekképp A harangok anekdotikus keletkezéstörténetét a Nyugat második évfolyamában, s ez a nevezetes költemény sarkallta komponálásra a harangok hangja iránt gyermekkora óta vonzódó Rahmanyinovot 1912-13-ban.

Az orosz szimbolizmus atyja, az életét egy párizsi tébolydában végző Konsztantyin Balmont fordításán alapuló mű tavaly tavasszal már felhangzott a Művészetek Palotájában, s most az akkori szólistákkal került Miskolcra ez a felfedezésre méltó négytételes remek. „Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango.” Az élőket hívom, a holtakat siratom, a villámokat megtöröm – hangzik a középkori leoninus, s a harangok Rahmanyinovnál is (akár Poe-nál) az emberi élet állandó kísérőiként figurálnak. A születést, esküvőt, vészt és halált jelző tételek zenéje több mint izgalmas: délszaki dallamok és a Boriszt idéző futamok, virtuóz szófestés, lidérces sejtelmesség és érces kórusrészletek bukkannak elénk ebben az újszerű, cukor nélkül drámai Rahmanyinovot ismertető darabban. Kocsis Zoltán mesterien, a publikum számára is értelmező gesztusokkal irányította a nagy apparátust, a zenekar legalább oly otthonosan, s ha lehet még lelkesebben ügyködött, mint a Chopin-versenymű kíséretében, s az énekkar ugyancsak dicséretes, elkötelezett formát mutatott. A három szólista egyaránt jól teljesített, legfeljebb a kiváló szoprán, Sümegi Eszter tűnt valamelyest halványabbnak két férfikollégájánál: a vehemenciáját és előadói intelligenciáját az este során immár másodízben bizonyító Fekete Attilánál, s a művet megkérdőjelezhetetlen hang- és népfaji hitelével méltón bevégző Fokanov Anatolijnál.

Nemzeti Filharmonikusok – Miskolci Nemzetközi Operafesztivál
Miskolci Nemzeti Színház, június 17.

László Ferenc
(Revizor, 2008.június 22.)