„Azt mondd meg nekem, mi értelme van ennek az egész kortárs zenének? Hallgatni nehéz, csinálni még nehezebb, mire való akkor ez a sok marhaság?”

Mit válaszolhat erre az ember? A vállát vonogatja. Mert az nem válasz, hogy majd az unokáink jobban értik, és ez a muzsika ötven év után lesz igazán érvényes. Kit érdekelnek az unokáink, és miért akarna Kurtág György az én unokámnak üzenni, amikor én sem akarok neki üzenni semmit. Legfeljebb annyit, hogy érezd jól magad.

Ha jól sejtem, a Kurtág-művek nem erről szólnak.

És akkor arról nem is beszéltünk, hogy az unokáinknak is lesznek kortárs zeneszerzőik, akik szintén legalább ötven évvel későbbre dolgoznak, de lehet, hogy hatvanra, és a végén az ükunokák már olyan lemaradásban lesznek, hogy már ötszáz évre előre kénytelenek tervezni. Miközben ott a régi anyag, és az, nagyon úgy fest, hogy velünk is marad, maga Kurtág mondta, hogy ha gondot jelent valamelyik mű előadása a születésnapi hangversenyen, akkor játsszák inkább el Beethoven G-dúr zongoraversenyét. Az az érzésem, sokan belementek volna a cserébe, de most nem ez a lényeg, hanem hogy Kurtág nyelve ugyanaz, mint Beethovené. Vagy mint Bartóké. És ez nem hamuka, nem a keserű pilula beadásának módja, hiszen egy Kurtág-darab próbáján meg is lehet hallani, hogy, hopp, ez a részlet mintha A csodálatos mandarinból került volna zenébe, vagy Kurtág csöndesen közbeszól, hogy ezt ugyanúgy kell játszani, mint a Concertóban a rézfúvósállásokat. Aztán a már emlegetett Beethoven-mű is előkerül, egy dallamot tovább kell adni a különböző hangszercsoportoknak, de úgy, hogy az ív töretlen maradjon. Amikor nem sikerül, a karmester, Kocsis Zoltán feljajdul: de hát ezerszer csináltuk, ugyanígy kell játszani a G-dúr koncertben is. A halott klasszikusok megérkeztek.

Még egy nagy B betűs hiányzik, de nem kell nagyon sokáig keresgélni, elég meghallgatni, amikor Kurtág a Játékokat játssza lemezen. Teljesen természetesen illeszkednek egymáshoz a saját művek és a Bach-átiratok, nem zökken a hallgató, nem néz föl döbbenten, hogy miért is került ide az Actus tragicus Sonatinája, a Nyuszicsököny közelébe. A kapcsolat néha még szorosabb, mintha Kurtág a Bach-muzsikák csontvázát írná meg, röntgenképet készít Bachról, és örömmel látja, hogy a szép test alapja a szép fölépítés.

Jaj, azt mondtam: szép. Nyilván ez a leggyakoribb kifogás Kurtág zenéje ellen: csúnya. Könnyű beleesni ebbe a hibába, nekem legalábbis sikerült, amikor azt kérdeztem Kocsis Zoltántól, hogy tegyük föl, mindent értek, de azt még mindig nem, hogy miért nem lehet ezen a zenei nyelven azt kifejezni, hogy de gyönyörűen süt a nap, elmegyek, és eszek egy jó krémest az Augusztban. Szóval miért csak a borzalom, a szörnyűség, a félelem, a reszketés, elidegenedés a téma? Miért kell a fürdőben látott, levágott mellű nőről énekelni? Ez teszi a XX. századi művészt művésszé? Sőt, tovább sétálva a valóban nem túl mély gondolatmeneten: ez okozza azt, hogy Kurtág egyértelműen XX. századi zeneszerző, ahogy, mondjuk, Haydn is XVIII. századi maradt, még ha a dátumokat tekintve átlógott a XIX. századba? Kocsis persze értetlenkedett: Kurtág kifejezetten szép zenéket írt. Aha, aha, mondj egy példát. De mondott. A Nyolc duóból a hetedik, a Nyolc zongoradarabból a második és a harmadik. Üres szemű bólogatás, aztán otthon futás a lemezjátszóhoz. És tényleg: gyönyörű zenék. De a szó egyszerű, mindennapi értelmében gyönyörűek. Azóta még egyet fölfedeztem, magamtól. A …concertante… legvége, áttetsző, finom hangzás, és csak szól, és bárcsak soha ne maradna abba. Vagy amikor a Bornemisza Péter mondásaiban a halál jön, és mint tőr a madarat, megcsap és ellep, és akkor, a borzalomban váratlanul sóhajt föl Sziklay Erika: virág az ember.

Valami azért nincs egészen rendben Kurtág György élő klasszikussága körül. Csak halványan emlékszem, de azért ott voltam a Jelenetek egy regényből előadásán, még a nyolcvanas években. Nem voltunk sokan, amivel nincs is semmi baj, hiszen azt sem tudtuk, mi történik. „Gavarila, gavarila” – énekelte Csengery Adrienne. De ehhez képest különös, hogy húsz év múlva mindenkit mellbe vág a felismerés, uraim, itt a velünk élő zseni, és aki valamit is ad magára, részt vesz a Kurtág ünnepi hangversenyeken, mert a nyolcvanadik születésnap kétségkívül a hónap, de talán az év meghatározó fontosságú zenei eseménye. Mitől lettünk hirtelen ennyire kifinomultak? Vagy lehetséges, hogy nem ötven évet kell várni a szerzőnek a megértésre, csak mondjuk húszat?

Azt hiszem, bele kell nyugodnunk, hogy sokunk számára a XX. és XXI. század zenéje még mindig bizalmi alapon hallgatandó. Azt már tudjuk, hogy Mozart nagy komponista, de hogy a jelenben kit kell hallgatnunk, azt az előadókra bízzuk. És a jelentősebb zeneszerzőknek jelentős sampionjaik vannak, akik hajlandóak időről időre műsorra tűzni a műveket, és mi elhisszük, hogy tényleg jó lehet Lutoslawski, ha Anne-Sophie Mutter is lát benne fantáziát. Ilyen sampion Pollini, amikor Nonót játszik, Pierre-Laurent Aimard, amikor Ligetit zongorázik, Abbado, ha Stockhausent vezényel. És Boulez, a szerencsés fickó, nincs is másokra rászorulva, elvezényli ő saját magát. Kurtágot viszont mindenki játszik. Játssza Kocsis és a Keller Vonósnégyes, de megpróbálkozott vele a Hagen Quartet is, vezényli Abbado, Eötvös Péter és Boulez (más kérdés, hogy hogyan), jövő héten pedig Aimard játszik a Zeneakadémián a Játékokból. Annyi szavahihető muzsikus mondja, hogy Kurtág nagy zeneszerző, hogy kénytelenek vagyunk hinni nekik. Valószínűleg jól tesszük.

Vannak persze egyéb szempontok is. Kurtág többnyire rövid, nem kíván többórás lankadatlan figyelmet, mint például legutóbb Jeney Zoltán. A szöveges művek, különösen a magyar nyelvűek átélhetőek akkor is, ha nem zeneműként hallgatjuk őket, hanem nagyon pontosan és aprólékosan leírt rendezői utasításként. Van mibe kapaszkodni. Amikor a Bornemisza mondásaiban azt éneklik, hogy „a ganéjt és az undok szart, míg nem mozgatod, nem annyira büdös; mihelyt megmozdítod, ottan az benne való büdösség felindul”, az ember különösebb erőfeszítés nélkül el tudja képzelni a hatvanas évek végi közönség döbbenetét, és az ezzel a döbbenettel kevert nem is kellemetlen érzést, hogy most valami mérhetetlenül modern eseményen vesznek részt. Aki nagyon akart, még egy kis politikai fuvallatot is észrevehetett, pedig ez már biztosan téves irány. Az ötven évek végétől fogva Kurtág tökéletesen független nemcsak a politikától, de még a politikai sikktől is. Mikor ő orosz nyelvű műveket kezd el írni, akkor azzal legfeljebb zavarba hozhatja az ellenzéki avantgárd köröket. Ő ezt talán észre sem veszi. De ha kicsit meg akarjuk érteni a személyt, akkor itt kell keresgélnünk, csak másik irányban: Kurtág György az az ember, aki ötvenévesen tanult meg oroszul, hogy otthon legyen abban a nyelvben, amelyen, úgy érezte, meg kell szólalnia.
Ez talán a legfontosabb benne: megy, és nem kérdezi, hogy érdemes vagy nem érdemes, megéri vagy sem. Csinálja. Pedig logikus a kérdés, én is föltettem az Állami Énekkar egyik tagjának, amikor elmondta, hogy mióta készülnek A csüggedés és keserűség dalaira. Áprilisban volt egy hét kurzus, lényegében azóta treníroznak a darabra, amely szinte megoldhatatlan, huszonnégy szólamban kell énekelni, és mutatja, hogy mit. De aki mellette áll, ugyanezt énekli fél hanggal magasabban, a másik megint egy fél hanggal följebb, a közönség pedig ebből annyit hall majd, hogy zúúú-zúúú-zúú. Megéri? – kérdezem. Nem, mondja. Huszonöt perc és egyetlen előadás, ezért dolgoznak. De muszáj, mert Kurtág lejegyzése nem tökéletes, csak tájékoztató jellegű, hogy pontosan mit akar, azt csak addig lehet tudni, amíg ő ott van a próbákon, és mondja, hogy mit kell énekelni és hogyan. Megint egy adalék a kortárs zene élvezetéhez. Mi leszünk az egyetlenek, akik tudják, mit is kívánt Kurtág. Persze, ez igaz Beethoven kortársaira is, a kotta valószínűleg már akkor is kevés volt. Ha Kurtág maradandó, végül mégis a leírt hangok lesznek maradandóak.

Kórista ismerősöm még azt is elmondja, hogy a modern zene árt a hangnak, vagy legalábbis mindenki így tudja, éppen ezért le kell győzni a kórusban a belső ellenállást is, az énekesek nem tudnak teljes szívvel énekelni, mert félnek, hogy rosszat tesz nekik. Nyilván így van. De a zenekaron belül is látni az ellenállást, pedig a hangszereknek aligha árt a Kurtág-zene. Azért akadnak, akik újságot is tesznek a kottatartóra, számolják a perceket, mennyi van még szünetig, egyszer pedig Kocsis is kiabálni kezd: „ahogy ültök, már az is rossz. Ezt a zenét nem lehet, csak száz százalékon játszani. Pontosan tudom, hogy itt a fele társaság szerint mennyire fontos, hogyan játsszuk a kíséretet, de nem érdekel. Akkor sem érdekel, ha népszerűtlen leszek.” És folytatódik a próba.

Más kérdés, hogy aki személyes kapcsolatban állt Kurtággal, aki a tanítványa volt, az mit gondol róla. Mert az megható. A zenekar egyik első csellistája nála tanult kamarazenét. Nála és Mihály Andrásnál. Mindketten csodálatos tanárok voltak, de Mihály András pontosan tudta, hogy egy műnek hogyan kell elhangoznia, és azt tanította meg minden tanítványnak. Kurtág folyton keresett, kísérletezett, és csak a kételyeit osztotta meg a növendékekkel. Elgondolkozik: ha szabad valakit más élőlényhez hasonlítani, akkor Kurtág György olyan, mint a hangya, amelyik önmaga súlyánál ezerszer nagyobb terheket tud megmozdítani. Nem is lehetett érteni, honnét volt benne annyi energia. Szombaton tartott órát, de úgy, hogy előtte elment a Tudományos Akadémiára, meghallgatni egy előadást, a szünetben ment órát adni, utána pedig vissza az eladásra. Mikor azt kérdezték tőle, biztosan elég lesz ennyi idő, azt válaszolta: majd futok.

Talán mégis ez lehet Kurtág lényege. A zenévé változtatott személyiség. És megint az embernek Beethoven jut az eszébe: nem ugyanez történt vele is? Kocsis Zoltán is valami hasonlót válaszol, amikor azt kérdezem, miért éppen Kurtág? Miért róla van szó, hiszen vannak, voltak annyian, Kadosa és Durkó, biztos kezű zeneszerzők, jó, és nem múló hatású művek. De csak művek, mondja Kocsis. Kurtág azzal nyer, hogy az egész életet akarja zenévé fogalmazni. És mindig van benne valami, ami nem hagyja nyugodni az embert. Amit újra kell hallgatni, mert újra át akarja élni a hallgató azt a zenévé írott naplementét, vagy ahogy a villamos csörömpöl a Jelenetek egy regényből megfelelő részénél. Játszani kell, mert hallgatni akarják: nyilván ez az első lépés a maradandó felé.

Fáy Miklós
(Népszabadság, 2006. február 18.)