Ezerkilencszázkilencvenkettő tavaszán volt egy visszatérő, fix programom minden vasárnap délelőtt, néhány héten át. A TV5 francia televíziós csatorna ugyanis sorozatba fűzve műsorra tűzte Beethoven összes szimfóniáját Stanislaw Skrowaczewski vezényletével. Különös, hogy egy médián keresztül, délelőtti tv-műsor formájában érkező élmény ekkora hatást tud gyakorolni az emberre.

Hamar kiderült, hogy Skrowaczewski egyike azon ritka karmestereknek, akik sok szempontból szembefordulva a bevett előadói formulákkal, szeretik nyomatékkal elénk tárni azt, hogy mi áll tulajdonképpen a partitúrában. Soha nem hallottam azelőtt – és azóta sem – olyan Beethoven-előadásokat, melyek ennyire leplezetlenül tálalták a szimfóniák nyersességét, vagy amelyek ilyen kíméletlenül és őszintén tárták elénk ezen alapművek szikárságát, természetes, pőre erejét.

Szinte egyetlen megszokott lassítást, kerekítést, vagy a partitúrában jelzettnél jobban elnyújtott végakkordot sem engedtek meg maguknak ezek az interpretációk.

Ebben a tekintetben valahol Széll György, vagy a néhány éve elhunyt Günter Wand nyomdokain jár a lengyel származású dirigens, aki már akkoriban sem volt fiatal, és azóta eltelt tizenhat esztendő. Most épp nyolcvanöt éves.

Csütörtökön ő volt a Nemzeti Filharmonikusok vendége és dirigense. Az est különlegessége, hogy a hangversenyt élőben közvetítette a www.classiclive.com honlap, sőt még három hétig meg is tekinthető ugyanitt.

A két szimfónia, mely felcsendült, szinte pontosan százesztendőnyi zenetörténetet fog közre. Ha némi túlzással élnénk, azt mondhatnánk, hogy íme, most megfigyelhettük a szimfónia műfajának százévnyi változását. Mozart idejében még talán beszélhetünk nagyjában-egészében egységességről vagy hasonlatosságról, már ami a szimfóniát illeti, 1881-ben azonban elég Brahmst elhelyeznünk az egyik, Brucknert, majd nem sokkal később Mahlert a másik oldalon, és világossá válik, hogy milyen nehéz egy kalap alá venni azonos műfaji megjelölés alatt szereplő műveket.

Mozart K.338-as C-dúr szimfóniájának előadása lendületes volt, élénk, és a koncert egészét tekintve is hangsúlyos első félidőt hozott. Lám, Haydn és Mozart szimfonikus uralkodása idején sem beszélhetünk teljes műfaji egységességről, ez a darab is háromtételes, akárcsak a későbbi Prágai szimfónia. A furfangos szerkesztésű első tétel útvesztőiben nagy biztonsággal lavírozott az idős karmester, korrekt partner volt a zenekar, a hangzás éles, szikár, de mindvégig élénk. A második tétel nem hagyományos lassútétel; sokkal inkább hangszerelése, mint tempója helyezi a két dinamikus szélső tétel közé. A finálé hatásos futamai, leleményes fordulatai a kései nagy szimfóniákban kiteljesedő, minden ízében remekműveket alkotó Mozart képét vetítik elénk. Skrowaczewski az egész művet szilárdan kézben tartotta; a néhol éles, néhol pedig ívesen megrajzolt dinamikai váltások, a tempókarakterek határozott, de az önkényességtől ódzkodó kijelölése ízléses keretek között mutatta be e relatíve kevesebbet játszott szimfóniát.

Bruckner Hetedikjét CD-ről már hallottam Skrowaczewski vezényletével. A dirigens nyugodtan nevezhető nemzetközileg elismert Bruckner-előadónak, az említett felvételt, ill. a Nyolcadik szimfónia egy korábbi előadását hallva ugyanaz a stíl- és kottahűség mondható el róla, mint az említett Beethoven-előadások, vagy a Mozart-szimfónia esetében.

Bruckner nehéz dió, főként a szólamok, illetve a tömbszerűen szerkesztett kompozíciós egységek összeillesztése, egymáshoz hangolása terén. Ebben a tekintetben ez az előadás az A-B-A-B szerkezetet hozta, melyben a B jelölésű tételek sikerültek megítélésem szerint igazán szépre, az A-val jelzettek valamelyest kevésbé.

A szerteágazó, gyakran megtorpanó, majd egészen máshol folytatódó első tétel néhol megfogta a zenekart, a vonósok és rézfúvósok külön-külön meggyőző teljesítménye nem mindig kovácsolódott egységes zenekari hangzássá. A tétel közepének megejtő pianói, fafúvós szólói egy hajszálnyit nélkülöztek az itt kívánatos, elhaló érzékenységből, a nagy fortékat ellensúlyozni hivatott finomságból. Úgy tűnik, a súlyos és jelentős adagióban megvan az a belső töltet, amely mozgósítja az előadók tartalékait. Itt a vonóshangzás kitisztult, az összhang megteremtődött, valahogy helyrerázódtak a dolgok, és a tételvégi hatalmas fokozás közel állt az elementárishoz. Összességében nem lehet panaszunk a hatásos scherzo előadására sem, bár úgy éreztem, a pontozott ritmusú főtéma rézfúvós megszólaltatásait hallottam már pontosabban játszva is. A finale aztán megint rendben volt, logikusan, jól felépítve vezetett minket keresztül az interpretáció a három témára épülő tételen, majd Skrowaczewskinek sikerült az, ami sokaknak nem: lezárta, és nem pedig abbahagyta a művet.
Van néhány olyan Bruckner-szimfónia, melynek befejezése körül gyakran akadnak előadói problémák. Ilyen különösen a Negyedik, és a most felcsendült Hetedik. A legvégső bruckneri fokozás e két műben a hangszercsoportok kavalkádjába torkollik, és ha a karmester nem uralja a folyamatot, a nagyszabásúnak szánt lezárás könnyen válik az egész mű kaotikus lefejezésévé. Szerencsére ilyesmi itt nem történt, ezt igazolta a közönség hálás, meleg tapsa is.

Jó volt látni, hogy az idős karmester – néhány, a korábbi években, évtizedekben látott szomorú példával ellentétben – vitalitással telve, és mindvégig a zenei folyamatok határozott kézben tartásával irányított. Ha járása már nem is mindig tudja követni a belső energiákat, kifejező, élénk karmesteri mozgása és az ebben tetten érhető életigenlés egy pillanatig sem hagyta cserben. És ha valami, hát az lelkesítő, hogy egy majd 80 éves zenei, és több mint 70(!) esztendős karmesteri pályafutás a mai napig alkotó, teremtő, és összességében az élet szépségét hirdető művészi önkifejezésben ölt testet. Adja az ég, hogy még sokáig így legyen!

2008. május 8.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vez.: Stanislaw Skrowaczewski
MOZART: C-dúr szimfónia, K.338
BRUCKNER: VII. (E-dúr) szimfónia

– mg –
(Café Momus, 2008. május 12.)