A zenei általános iskolában sosem gondoltam volna, hogy az éneklés lesz a hivatásom. Matematika–számítástechnika tagozatos gimnáziumba jelentkeztem, közgazdász szerettem volna lenni. Mint a gimis fiúk nagy része, rockzenekarban értelemszerűen én is zenéltem, a SamSem (azaz Nincs egy vaSam Sem) Rock Club gyakori fellépői között játszottunk Old’s cool nevű bandánkkal, ahol én voltam basszusgitáros. Bár mindig is éreztem valamiféle kapcsolódást a zenéhez, ekkoriban még inkább a csajozás egy szofisztikáltabb formájaként tartottam számon. Ezt megvalósítva épp egy rég kiszemelt lánnyal randiztam volna, amikor gimnáziumi énektanárom, Pogány Ildikó karon ragadott és – a találka helyett – elrángatott egy meghallgatásra Németh Lujza nénihez. Ő mondta ki először, hogy márpedig én énekes leszek. Elkezdtem barátkozni a lehetőséggel, amely hamar megbabonázott. Lujza néni gondos felkészítésének köszönhetően 2004-ben felvételt nyertem a Zeneakadémia ének szakára, ahol opera tagozaton Marton Éva növendéke lettem. A színművészetisekkel közös óráink révén először a színházi éneklés világa ragadott magával. 2011-ben debütáltam Masettóként a Győri Nemzeti Színházban, majd az Operaházban. A csapatmunka iránti rajongás, amely ma a kórusban való éneklés számomra, valahol itt bontakozott ki bennem. Három évet töltöttem az Operettszínházban, megfordultam Békéscsabán és Székesfehérváron, valamint a Miskolci Nemzeti Színházzal való szoros munkakapcsolatnak köszönhetően évek óta játszhatom a ház opera-produkcióiban. Bár pályám nagyobb részét töltöttem szólistaként, a szívemhez mindig is a csapatmunka állt a legközelebb. Semmihez sem hasonlítható energiát érzek magamban, amikor a gépházkezelőtől az ügyelőn át a legnagyobb szólistáig mindenki ugyanannak a célnak rendeli alá magát: megszólaltatni egy művet. Ilyenkor azt érzem, hogy egy nagy egység része vagyok, aki minden rezdülésével azon munkálkodik, hogy adjon az embereknek: elvarázsoljon, örömet szerezzen, elgondolkoztasson, katarzist váltson ki a közönségből. A zenei profizmus és a csapatmunka tökéletes egységét a kóruséneklésben találtam meg. 2016-ban kerültem Honvéd Férfikarba, majd 2017-ben a Nemzeti Énekkarba. Szeretek itt lenni, mert nincs még egy hely Magyarországon, ahol a klasszikus zenei paletta ilyen széles skáláját énekelhetem, s ahol a műveket profi szinten és egységes csapatként tudjuk megszólaltatni. És hát nem mellékesen itt, a Müpában egy régi álmom is valóra válik: molnár-szigeti lakosként végre hajóval járhatok a munkahelyemre.