Két eltérő félidőt kaptunk a Nemzeti Filharmonikusoktól Bartók Béla születésnapján. Az elsőben – kakukktojásként – Debussy balettje mellett két (és fél) Bartók-rapszódiát hallhattunk Kelemen Barnabás szólójával. A második rész színtiszta Bartók-zenét hozott.

Az est két szerzője Kocsis Zoltán két abszolút kedvence. Ha nem ismernénk a Nemzeti Filharmonikusokkal előadott (és lemezre játszott) Bartókjait, a komponista összes zongoraművének felvétele önmagában is garancia lenne arra, hogy rossz nem kerekedhet ki abból, ahogy Kocsis Bartók bármelyik művéhez nyúl. Ugyanez Debussy esetében csak feltételesen igaz: noha előszeretettel hangszereli nagyzenekarra a francia szerző műveit, ezek (és a zongoradarabok) előadása nem bizonyulnak ily egyértelmű telitalálatnak (noha igen jók). Kocsis mintha Debussyt is némileg Bartók felől közelítené.

Így történt ez március 25-én is: a Játékok ugyan makulátlanul tisztán bontakozott ki előttünk, valahogy mégsem volt az igazi. Sem Boulez korai (Columbia) felvételének röntgenszerű – egyszersmind táncos – logikája, sem Ansermet lemezének buja sokszínűsége és humora, sem pedig a Kocsistól megszokott vehemencia nem jellemezte az előadást, mely tisztességes, korrekt volt, csak épp nem túlzottan élvezetes. A fúvósok (különösen a rezek) muzikalitása kiemelendő, a vonóskar ugyanakkor messze nem szólt annyira egységesen, mint ahogy megszoktuk. Kicsit olyan benyomást tettek rám, mintha elfogódottak lennének, ismeretlen tájékra tévedve. Holott ez az együttes elvileg anyanyelvi szinten beszéli Debussyt. Kérdés, mit értünk „anyanyelven” – és itt térek vissza az elejére: Kocsis Debussy-értelmezése lehet a magyarázat. A minap hallottam Ránki Dezső szólóestjét a Zeneakadémián, amott a Debussy-darabok dinamikáját hiányoltam, a gondosan kikevert színekben gyönyörködve. Kocsisnál a színeket keveselltem, de ezúttal a lendület – és a humor – is elmaradt. Mintha a Jeux csak bemelegítés lett volna egy tartalmas koncerthez – Debussyvel melegíteni azonban enyhén szólva kockázatos.

Az elfogódottság teljesen nem tűnt el Bartók 1. rapszódiája alatt sem. A szólista, Kelemen Barnabás azonban a legjobb arcát mutatta a két rapszódiában: alighanem a darabok is elég nehezek, illetve Kocsis is kellően inspiráló ahhoz, hogy a Kelemenre máskor néha jellemző (zenei és viselkedésbeli) „pipiskedésnek” ezúttal nyomát se lássuk-halljuk. Fergetegesen játszott, egyszersmind stílusosan. Ami a rapszódiák esetében azt is jelenti, hogy sikerült bebizonyítania: ezek nem egyszerűen virtuóz sikerdarabok, hanem éppoly elmélyült művek, mint Bartók más, népi ihletésű darabjai, a Négy magyar népdaltól mondjuk a Kolindákig. A zenekar a 2. rapszódiára ébredt fel, de csak a ráadásként előadott alternatív befejezéses „fél” rapszódiában játszott igazán szabadon – itt már élvezhettük az egyéni teljesítményeket is, különösen a fafúvósoknál és az ütőknél.

A második részben egy másik zenekart kaptunk. A hangzás, az atmoszféra, a zenekar közérzete gyökeresen megváltozott, s a Négy zenekari darab a közönséget is hallhatóan lenyűgözte. Ez az, amire az NFZ-nél számít az ember, ha Bartókot játszanak, s ebben aligha van vetélytársuk a földkerekségen. A műben érdekesen hallatszik a szerző ízlésváltozása, mely a megírás és a hangszerelés közt következett be, így ez egyszerre jellemző a korai Bartókra, s tart rokonságot pl. a Három burlesque-kel vagy a Kékszakállúval (és inkább Szkrjabinnal, semmint Debussyvel!), hangszíne – különösen a harmadik-negyedik darabban – azonban már a húszas évek Bartókjának saját hangja. A zenekar és Kocsis interpretációja remekül érzékeltette ezt a kettősséget.

A koncert zárószáma – ha a Négy zenekari darab nem szerzett volna ekkora élményt, mondhatnám: fő attrakciója – a Cantata profana volt. Kocsis jól érzékelhetően az énekeseket állította középpontba. Az énekkar remekelt, Antal Mátyás gondos és alapos betanító-munkája, illetve a karmester félreérthetetlen és pontos intései nyomán ritkán hallható tökéletességgel (és szövegmondással) jutott el a hallgatósághoz a ballada. A szólistákkal nem ilyen egyszerű a helyzet. Fekete Attila bántóan éles hangjánál ugyanúgy nem mindig volt világos, konkrétan milyen hangmagasságot énekel, mint Gurbán János dús, ám kissé túl széles amplitúdójú basszusánál. Mégis: mindkettejüknél tökéletesen értettük nemcsak a szöveget, hanem az indulatot, a „mondanivalót” is. Régóta gondolkodom azon, hogy a szólamnak nem ez-e a helyes értelmezése (elrettentő ellenpéldaként azt a Fricsay vezényelte – zenekari megoldásaiban példaértékű – német nyelvű felvételt hoznám, melyen Krebs és Fischer-Dieskau Humperdincket énekel). Nem tudom, mennyire fontos Bartók prozódiaellenes énekszólamának – mely a tenor esetében olyan magas regiszterben van leírva, hogy csak kiabálni lehet – valamennyi hangja. Lehet, hogy helyes ezt is kvázi-énekbeszédként értelmezni. Ugyanakkor a lágyabb (de pontosabb) énekesi hozzáállás épp a mostani előadáshoz jobban illett volna – az énekeseknek ugyanis nem kellett túlkiabálniuk a zenekart, mely precízen, színesen, de önmérséklettel ismét bebizonyította, hogy bármire képes – ha elemében van.

Az első félidőre vonatkozó kritikai megjegyzésekkel együtt is elmondhatjuk: rendkívül magas színvonalú, emlékezetes koncertet hallhattunk.

Maczkay Géza
(Revizor, 2009. március 28.)