Filharmonikus zenekarok ritkán adnak par excellence Bach-estet, ez inkább a kórusok privilégiuma. Kocsis Zoltán kizárólag a lipcsei barokk mester műveit tűzte műsorra a Nemzeti Filharmonikusok és a Nemzeti Énekkar péntek esti hangversenyén a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben.

A két, jól ismert D-dúr szvit tette ki a koncert szünet előtti részét, talán „bemelegítőként” is a nagyobb szabású Magnificathoz. A táncos kedvre apelláló műfaj (Lully udvari balettjeinek tételei nyomán) Európa-szerte divatossá vált a XVIII. század első felében. Bach szvitjei is e tánctétel-sor szerint tagolódtak.
 
Az 1068-as D-dúr zenekari szvit nyitányát erőteljesen indítják a fúvósok, feszes, már-már katonás ritmusban. Majdan a vonószenekar primariusának, azaz a koncertmesternek a szólója lehetne érzelmileg telítettebb. A szviteket Kocsis szemlátomást nagyon is szikár stílusban tartotta, mentesen mindennemű romantikus dallamkezeléstől. A fúgák kergetőzése a szólamok mesteri egymásba „öltődését” prezentálta, egyfajta univerzalitást kölcsönözvén a zenekari hangzásnak. Az Air – az egyik legszebb, legnépszerűbb bachi szvit-tétel – elégikus melódiája, méltóságteljes hömpölygése lenyűgözően szólalt meg. A Gavotte lehetett volna talán játékosabb, incselkedőbb. A második D-dúr zenekari szvit (1069) hasonló felépítésénél fogva, a műfaj ismétlésével csak fokozta örömünket, kivált a líraibb menüett és a lendületes zárótánctétel, a gigue jóvoltából.
 
Az 50. kantáta (Nun ist das Heil und die Kraft), amely vélhetőleg egy nagyobb mű nyitótételeként maradt az utókorra mint a fúgaszerkesztés tökélye – a maga teljességében nyűgözte le a közönséget. A gazdagon variált szólambelépések, az egymást metsző szólamok-ellenszólamok valóságos mámoros hatást váltottak ki a hallgatóból, a kamarazenekari hangszercsoportok és a kórus „üdvözítő” összehangzásában. Az alapszöveg („Eljött Istenünk üdvössége, ereje és országa, és az ő Fölkentjének uralma”) a bachi teremtő erő legmagasztosabb hangján szólalt meg.
 
A Bach-koncertet természetesen a Magnificat előadása koronázta meg. Eredeti változatának komponálása után tíz évvel (1735 körül) Esz-dúrból D-dúrba transzponálta a Lukács evangéliumának Mária-himnuszra írt, nagyobb szabású művét. A „Magnificat anima mea Dominum” (Magasztalja lelkem az Urat) szöveg a muzsika fenségességében ölt csak igazán testet, az erejüket csillogtató fúvósok, a lírát hordozó vonósok, s a több szólamú kórus magasztaló dallam-kavalkádjába Mária szépséges szopránhangja vegyül. A karénekre hol a szoprán, hol a mezzoszoprán, hol a basszus szólama replikázik. Az „omnes generationes” (minden nemzedék) ismétlődő szövegére sűrű szövetű, ujjongóan kavargó kórusmuzsika áradt a terembe, melynek páratlan akusztikáját ezúttal is megtapasztalhattuk. 
 
Az alt és a tenor kettőse a nemes poézis hangján szólalt meg. A gazdagon variált szólamvilág az isteni kinyilatkoztatás kórusfugájában kulminált, hogy a zárótétel, szöveg szerint is, a Szentháromság magasztalásában érje el tetőfokát.
 
Kocsis – képletesen szólva – majdhogynem kálvinista puritanizmussal vezette elő a bachi barokkot, nem lágyította el a fúgákat, nem engedett a (későbbi) romantikusabb felfogásnak („megkísértésnek”), a maga tiszta hangzataiban lelte meg és adta vissza a nagy lipcsei zsenialitásának szépségét.
 
A Nemzeti Filharmonikusok Bach-estje, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Vezényelt: Kocis Zoltán. Közreműködött: Csereklyei Andrea, Kolonits Klára, Mester Viktória, Szappanos Tibor, Palerdi András

Metz Katalin
(Kultúra.hu, 2008. április 26.)