2005. április 22., 24.
Két remek koncerten jártam a múlt hét végén, olyanokon, amelyek talán több figyelmet érdemelnének annál, mint amennyit kapnak. Az NFZ muzsikusai kamaraesteket, illetve gyerekeknek szóló hangversenyeket adtak.

Sajnos a háromkoncertes sorozatoknak csak az utolsó alkalmaira jutottam el, bizony megbántam.

Ma már a legtöbb szimfonikus zenekar felismerte, hogy mennyire fontosak a – nevezzük úgy – szatellit koncertek, például azok, ahol a zenekar tagjai kisebb csoportokban, vagy szólóban lépnek föl, vagy azok, ahol a fiatalok vagy gyerekek úgymond közönségnevelése zajlik.

Először a felnőtteknek szánt kamarazenei estről. Tudjuk, a legtöbb muzsikus szeret kamarazenélni. Csak sajnos kevés rá az alkalom, az idő. Ha egy zenekar megteremti a lehetőségét annak, hogy zenészei kamarazenei koncerteket adjanak, az olyan befektetés, amely arannyal fizet. Persze sajnos nyilván nem annyira a gázsit illetően, mint a gyakorlás, a tanulás, a fejlődés, és nem utolsósorban az élvezet terén. Mert jó esetben az a muzsikus számára, és az a közönség érdeklődő részének is. És akik a műfaj iránt eddig kevésbé voltak fogékonyak, higgyék el, van akkora zenei élmény meghallgatni a C-dúr vonósötöst, mint a C-dúr szimfóniát.

Különösen jó ötlet volt, hogy az MTA dísztermében megszokott (de azért eddig sem kizárólagos) ültetést megváltoztatták, a hangszeresek az ablak előtt foglaltak helyet, a közönség pedig félkörben karéjba zárta őket. Otthonosabb, intimebb hangulat ez, feloldja az ex katedra térképzést, igazi kamarazenélési miliőt teremt. 

Mellesleg ezzel lehetőség nyílt arra, hogy a Lánchíd és a Királyi Vár egy-egy az ablakon át látszó csücskének kivilágított látványán elrévüljek. Merőben zeneietlen élvezet, és látszólag semmi köze Schuberthez, de ahogy a meleg, sárgás fényben ragyogó épületek mögött az egyre mélyülőn ultramarinkék ég lassan feketévé változott, épp a vonósötös lassú tételére, az bizony hatással van az emberre, még akkor is, ha zenekritikus. Továbbá vannak művek – számomra a C-dúr vonósötös az egyik első ezek között -, amikor a legjobb, ha a hallgató megadja magát, nem küzd többé az elfogulatlanság rémével, beismeri, hogy legyőzték. Olyan művet hall, amivel kapcsolatban nyugodtan maradhat szótlan. Az ilyen darab eljátszása ünnep, szinte függetlenül attól, hogyan adják elő. A húsvét vagy a karácsony sem attól válik szakrálissá, hogy miként ülik meg. Eleve az. Ha az előadás megteremti, újraéli, és a befogadó számára lehetővé teszi, hogy ő is megélje a magyarázhatatlant, akkor persze értelmet nyer a jeles nap. Ez a dátumhoz nem kötött ünnep. És a 22-ike is ilyen volt, mert az öt muzsikus igazán jól tárta hallgatói elé a C-dúr vonósötöst. A hosszú darabban végig alkotó, újrateremtő módon kommunikáltak egymással, a lassabb részeket is megtöltötték ritmikai energiával, és megszerkesztették a formát, még a nagyon nehezen összefogható harmadik tételben is. Különösen tetszett, ahogy az első tétel komplexitását meg tudták mutatni, ritkán hallani ezt ennyire érthetően. Szép volt a második tétel, és felszabadító a negyedik. Kicsit aggódtam, hogy egy ilyen mégiscsak alkalmi kamarazenei társulás rögtön az egyik legmeredekebb, legmagasabb hegycsúcs megmászásával kezdi. Ilyenkor óhatatlanul felsejlik a hakni-szag, a „na domborítsunk valamit, ha már kamarázunk” koncepciója. Szerencsére szó sem volt erről, őszinte, komoly kamarazenélést hallhattunk. Számomra ezen az estén Pleszkán Mariann csellózása még a többiek játékánál is kiérleltebbnek tűnt, de Koppándi Jenő, Nisiho Keiko, Porzsolt György és Harangozó Sándor egyaránt a magasrendű kamarazenélés művészetét mutatták meg a közönségnek.

Az est többi műsorszámát és előadóját illetően csak ismételni tudnám magam. Mozart Esz-dúr zongoraötöséhez nem kisebb zongoristát hívtak, mint Bogányi Gergely, és Kubina Ágnes, Németh József, Börzsönyi Klára és Gál László társaságában kitűnő „Bläserkvintettet” játszottak. Külön örültem a műsor elején elhangzó Britten-műnek a Phantasynak, amelyben Papp Dániel, Balogh Enikő és Deák György mellett Baráth Nóra lépett fel és bizonyíthatta, milyen jó oboista.

A Nemzeti Filharmonikus Zenekar művészeinek kamarakoncertjéről kiadott műsorlap feltünteti, hogy Kocsis Zoltán a művészeti vezető. Nem tudom, hogy ezt csak általában a zenekarra kell-e érteni, vagy a kamarazenei produkciókra is, azt sem tudom, milyen mértékben áll a kamarakoncertekre való felkészülés mögött, de az ő sokágú előadói koncepcióját, minőségi igényességét már e hangversenyek mögött is érezni lehet.

A másik hangverseny más szempontból volt az utóbbi idők egyik legkellemesebb meglepetése számomra. A Síppal, dobbal, nádihegedűvel című sorozat – szellemes címadás – a fúvós, a vonós és az ütőhangszereket mutatta be egy-egy hangversenyen, családbarát időpontban, vasárnap délelőtt, illetve délután.
Magammal vittem a legjobb kritikusokat, a gyerekeket, és jelenthetem, a hitelesség kedvéért az ő kritikusi terminus technicusukkal élve: „király volt”.

Hubert Anderson bevezetésként elhangzott Roll, Boom Zing! című rövidke műve biztosította a gyerekeket, hogy nem unatkozni jöttek. Bíró Gergely, Joó Szabolcs, Weisz Nándor és Szabó Mátyás az ütősök átálltak a marimbához, és azt is bemutatták, hogy az ütőzés nem a csinnadratta-keltés tudománya. Három középkori madrigált játszottak el marimbán – Jannequin-, Senfl- és Passereau-darabokat. Ekkor nagyszájú, és épp az ütőtanulmányok kezdeti évét abszolváló gyermekem feltűnően csendessé vált, s a szünetig moccanni sem nagyon volt kedve. Reich Clapping Music-ja, amely tenyéren előadandó taps-darab, majd Thierry De Mey három faasztalra komponált Table Music-ja a „minden és mindenütt zene” Cage óta közhelyszerű tételét bizonyítja, különösen, ha ilyen jól csinálják.

Közben Dunai Tamásnak sikerült műsorvezetőként olyan jól végeznie dolgát – tapasztalatból tudom, ez milyen szörnyen nehéz -, hogy egyetlen pillanatnyi unalom nem maradt a szükségszerűen hosszabb átállások között. Nemcsak kérdésekkel vonta be a gyerekeket, hanem a sorozatcímre végzett gyakorlatra is rávett két vállalkozó szellemű ifjút, megmutatva, hogy a ritmus milyen jó játék; ugyebár akárhol, akármikor.

A szünetben elszabadulhatott a pokol, a kevésbé drága hangszereket püfölhették a gyerekek, de hamar lecsendesedtek, és azután élvezhették Vidovszky Nárcis és Echójának egy részletét, egy ragtime-feldolgozás virtuóz xilofonszólóját, a baszk txalaparta kvázi baseball ütőkkel megszólaltatott, konyhaasztalon is utánozható hangját (bár a biztonság kedvéért inkább hokedlit javasolnék). A koncertet Weisz Nándor Improvization Latin című, félig-meddig improvizált darabja zárta, amelyben különösen a Mike Zsolt kezelte dobszerkó váltott ki nagy tetszést.

Végre egy olyan gyerekkoncert, amely pont annyi ideig tartott, ameddig kell, pont olyan volt a szöveges vezetés, amilyenre szükség van, és pont úgy játszottak a zenészek, hogy a morc zenekritikus apa is elfelejtette, milyen minőségben van jelen, csak önfeledten élvezte a felkészült, hibátlan, nagyon profi előadást. És még egy apróság: az előadás végén Bíró Gergely megköszönte a figyelmet, és az Amadinda együttesnek, hogy példát mutattak számukra. Ehhez a gesztushoz csak annyit fűzhetek: le a kalappal!

Mácsai János
Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2005. április 30.