Első bérleti hangversenyét tartotta meg a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a Művészetek Palotájában, Kocsis Zoltán vezényletével szeptember 25-én.

A műsor-összeállítás ígéretes volt, mindenki megtalálhatta benne a neki tetszőt. Debussy érzékletes zenéje még a kősziklát is megindítja, Beethoven D-dúr hegedűverseny (Op. 61.) talán a legnépszerűbb az e műfajban írtak között. Rahmanyinov II. (e-moll, Op. 27.) szimfóniája viszonylag ritkán hallható, szintén érzékletes, de Debussyvel ellentétben – rossz nyelvek szerint – a szentimentalizmus a fő mozgatórugója. És a közreműködő művész, Vadim Repin játékára is sokan kíváncsiak voltunk.

Debussy Egy faun délutánja nyitotta a koncertet. A Mallarmé-ekloga alapján írt mű híven tükrözi a költő által megénekelt hangulatokat, érzelmeket. Nem Kocsis Zoltán lett volna az, aki nem tudja teljes fényében (hol pasztell-, hol ragyogó színekkel) megmutatni a műfaja szerinti előjáték gyönyörűségeit. Bár nem tartozik szorosan a programzene kategóriájához Debussy szándéka szerint, mégis kiérezhető belőle egyfajta törekvés a történet zenébe öntésére. A zenekar leheletnyi finomságokat volt képes visszaadni, a tünékeny dallamtöredékek, a szinte látható érzékiség megjelenítésének egyik legjobb tolmácsolását hallhatta az a szerencsés, aki ott volt a koncerten. Gyönyörű szólók emelkedtek ki a műből, a kürt, az oboa, a hegedű nagyszerű volt, egyet azonban külön ki kell emelni. A nyitó, kromatikus szólótól kezdve a fuvola hangja csurgatott mézként szólt, vágyakozva, fantasztikus rezdülésekkel, gyönyörű hangszínnel (az alsó hangok különösen szépen jöttek). Szinte az egész darab sikere a hangszertől függ.

Beethoven egyetlen hegedűversenye a mai napig talán a legkedveltebb koncertdarab. Az egyszerű, de éppen ezért veretes dallamok a klasszikus stílus legszebbjei közt vannak. A szólót az a Vadim Repin játszotta, akit tavaly Brahms hegedűversenyében is hallhattunk. Az áprilisi koncerten fantasztikus elánnal, lélegzetelállító technikai tudással, lehengerlő zenei ízléssel játszott. Kíváncsian vártam Beethoven D-dúr hegedűversenyének megszólalását, hiszen nemrég lemezfelvételt is készített a Novoszibirszkben született művész. A témák zenekari bemutatása csodálatosan szólt, rendkívüli színek a vonósoktól és a fafúvósoktól, a frázisok értő tagolása után a hegedűszóló nem tartogatott újdonságot. Repin hegedűjátéka nem győzött meg arról, hogy egy kivételes tehetségű művész áll a pódiumon. Sajnálatos intonációs problémák is adódtak, az első tétel kifejezetten hosszúnak hatott. A g-mollos rész teljesen leült, unalomba fulladt. Talán ezért a második tételt sem éreztem meggyőzőnek. A harmadik tétel karaktere lágyabb volt a szokásosnál, a játékosságot sem éreztem. A hegedűverseny előadása nem ütötte meg azt a mércét, ami az átlag. Egykedvű, ötlettelen, színtelen volt.

Ráadásként egy Paganini-variációt kaptunk, a Velencei karnevált. Ez volt az, és a két kadencia, amiért érdemes volt Repint hallani. A Velencei karnevál virtuóz passzázsai Repin előadásában a technikai tudás magasiskoláját mutatták. A zenekar vonósai pizzicato kísérték, ha nem tudnám, hogy több koncerten is ilyen kísérettel játszotta Repin, azt gondolnám, hogy a pillanat szülte az ötletet. A virtuozitás ellenére nem sikkadt háttérbe az ugyan csekély, de mégiscsak létező zenei megfogalmazás. Parádés játéknak örülhetett az igen hálás közönség.
Szünet után Rahmanyinov II. szimfóniáját hallhattuk. A nagyromantikus, túlzottan hömpölygő dallamokkal teleszórt szimfónia rejti azt a veszélyt, hogy darabokra hullik szét. Ha nincs egy jól felépített koncepció, mely egyben tartja a művet, óhatatlan, hogy hangözönnek érzi a hallgató. A mozaikszerűen szőtt tételek – különösen az első ilyen – azonban szorosan összefüggnek. A lassú bevezetés rezesállásai előre jelezték a szimfónia előadásának remek voltát. A vonósok hangzása homogén és főleg kifejező volt (bár a fugato kissé zilált lett), a dinamikai – nem sajnálva sem a pianót, sem a fortét – és a formai ívek kidolgozása és megjelenítése minden esetben remekbe szabottan szólt. A hangszerszólók most is dicséretesen húzták alá, színesítették a hangzást. A karaktereket teljes mértékben hozta a zenekar, a különböző hangszercsoportok motívumismétlései egymásból nyíltak és adták át a helyüket az újabbnak. A szimfónia tolmácsolása során nem esett kísértésbe az együttes és karmester, hogy engedve a széles érzelmeknek, heves kitöréseknek túlzásba essenek, és a hangsúly eltolódjon a szenvelgés felé. Egy kiváló, ideális hangzásarányú előadást hallottunk.

Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2008. szeptember 25.

szabói
(Papiruszportál, 2008. szeptember 30.)