Szó szerint és átvitt értelemben is arany szín lebegte körül a KOCSIS ZOLTÁN vezette NEMZETI FILHARMONIKUSOK Bach-estjét. A rendkívül gondosan szerkesztett műsorban J. S. Bach két-két világi és egyházi kompozíciója csendült fel, melyek fényűző hangszerelésükkel, a hangverseny második felében énekes szólistákkal és kettős kórussal kiegészülve valósággal elkápráztatták a hallgatót.

A barokk pompa elengedhetetlen hangszere, a trombita (és az ezzel együtt járó obligát üstdobok) korabeli hangolása miatt a közös D-dúr tonalitás is összekötötte az előadott négy művet, s a hallgatóságnak volt alkalma meggyőződni arról, hogy egyáltalán nem véletlenül tartották még Mozart korában is ezt a hangnemet az egyik legragyogóbbnak.

A hangversenyt hallgatva óhatatlanul egy pár évvel ezelőtti élmény jutott eszembe: Olafur Eliasson The Weather Project című alkotása a londoni Tate Modernben. Az egykori széntüzelésű erőmű turbinacsarnokában gigantikus méretű izzónak látszó napkorong fogadta a látogatót, mely nemcsak hatalmas méretével, de a falakra felszerelt tükrök segítségével is elvakította a belépőt. Egyszersmind azzal is könyörtelenül szembesített, hogy méreteiben mennyire jelentéktelen az ember, még akkor is, ha az eredetihez képest csak egy jelképes méretű Nappal állt szemközt. Bár a „porszem-érzet” Bach géniusza előtt tisztelegve is megmaradt, mégis, e kompozíciók fényességükben is antropomorfak, nem önmagukért valók, hanem a mindenkori hallgatóval bensőséges párbeszédet kialakító műalkotások.
Érzésem szerint Kocsis olvasatának is egyik fontos szegmense volt az emberközpontúság megmutatása. A hangverseny első felében felhangzó 3. és 4. zenekari szvit (BWV 1068 és 1069) táncai – bár itt már kétségtelenül stilizálásról van szó – könnyen elképzelhetőek lennének rusztikus környezetben is. Ezúttal azonban ünneplő ruhába öltöztek. Kocsis kotta nélkül, impulzív, világos mozdulatokkal irányítva vezényelte zenekarát. Tökéletesen ráérzett a táncok hangulatára és karaktervilágára, félreérthetetlenül hangsúlyozva azt a mámoros életigenlést, ami a szinte állandóan jelenlévő bachi örömritmusokból sugárzott. Sokszínűség, változatosság jellemezte a tempóváltásokat és a dinamikai palettát is. Az 1068-as mű híres Airje például nemesen egyszerű, homogén, szinte puritán hangzású volt, mentes minden sallangtól, hogy aztán kirobbanjon belőle-utána a szünet nélkül hozzákapcsolt Gavotte tétel. E mű Bourrée-ja, de még inkább az 1069-es művet záró Rejouissance száguldó tempója pedig már-már a lejátszhatóság (a közönség részéről pedig a felfoghatóság) határát súrolta. Annyi minden esetre bizonyos, hogy – az est alapszínénél maradva – a tempót illetően bőven volt még aranytartalék a virtuóz előadók kezében.

A hangverseny második félidejében a NEMZETI ÉNEKKAR (karigazgató: ANTAL MÁTYÁS) csatlakozott a zenekarhoz. Közreműködésükkel először a jellegzetes lépegető fúgatémájáról nevezetes Nun ist das Heil und die Kraft (BWV 50) kantáta hangzott el, majd Bach nagyszabású egyházi műve, a Magnificat (BWV 243). Előbbinek egyetlen fennmaradt (feltehetően nyitó-) tétele jó alkalmat adott arra, hogy csak rájuk figyelhessünk. Megérte: tiszta intonáció, kimunkált szólamok és egészségesen telt hangzás jellemezte előadásukat.

A szólisták (CSEREKLYEI ANDREA, KOLONITS KLÁRA, MESTER VIKTÓRIA, SZAPPANOS TIBOR ÉS PALERDI ANDRÁS) egyenletesen magas színvonalon teljesítettek. Közülük is kiemelkedett Kolonits Klára, aki életörömtől kicsattanóan, nemcsak részleteiben kidolgozott formálással, hanem testbeszédével is kifejezte az Et exultavit örvendező hangulatát. Az énekegyüttesek közül az Et misericordia tételben Mester Viktória és Szappanos Tibor kettőse keltette fel a figyelmemet azzal, hogy két nagyon is eltérő hangszín milyen egyedülállóan különleges ötvözetté olvadhat össze.

Kocsis érezhetően gondosan ügyelt a szólisták-zenekar-kórus háromszög érzékeny egyensúlyának megteremtésére. Vezénylésében különösen szimpatikus volt, hogy – bár mindvégig kezében tartotta az előadást – nem helyezte magát előtérbe, inkább diszkréten irányított, s nemcsak az énekes-, hanem a hangszeres szólistákat is hagyta kibontakozni. Mivel mind a négy elhangzott műben sok a szóló, jó lenne, ha a műsorismertetőben – ahogy az tőlünk nyugatabbra már régóta bevett szokás – az érdeklődő hangverseny-látogató elolvashatná a zenekari (énekkari) tagok neveit is. Ha így lett volna, most minden bizonnyal név szerint is kiemelném az est hangszeres főszereplőit, a három trombitást. Mellettük a fafúvók is sok szép percet szereztek a közönségnek ezen az estén.

(Április 25. – Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Kovács Ilona
(Muzsika 2008. június)