Manapság a koncertéletben egy fogalom fokozatos átértékelődésének vagyunk tanúi. Ha negyedszázada, a nyolcvanas évek elején valaki azt mondta: 20. századi zene – a kifejezés természetesen a kortárs muzsika szinonimájaként értelmeződött.

Ma ez másképp van: a távolodó 20. század az elmúlt néhány év során sajátos megvilágítást kapott, s ma abban a kontúrokat elmosó, tompa fényben jelenik meg előttünk, amely az átmeneti státuszú koroknak jár – ez az évszázad még nem a múlt, de már biztosan nem a jelen. A lassanként kibontakozó távlat ösztönzőleg hat a hangversenyrendezőkre. A műsorszerkesztésnek azt a bátorságát például, amely a Nemzeti Filharmonikusok szerdai koncertjének program-összeállítását jellemezte, huszonöt éve még elvétve sem üdvözölhettük. Ezen az estén az első hangtól az utolsóig, kizárólag 20. századi zene szólalt meg, „szendvics-elv” vagy bármely más könnyítés trükkje nélkül. Ilyesmi a nyolcvanas években legfeljebb kortárs zenei fesztiválokon történhetett, hétköznapi hangversenyen soha – márpedig Kocsis Zoltán zenekarának november 12-i estje az együttes Ferencsik-bérletének második koncertje volt, a zenekar vezetői tehát az átlagos közönség toleranciájában, érdeklődésében, sőt tetszésében bíztak a művek kiválasztásakor. A fogadtatás igazolta bizalmukat.

Az est vendégkarmestere, a japán Komatsu Kazuhiko mindeddig ismeretlen volt a magyar zenehallgatók előtt, noha korántsem pályakezdő már: első sikereit a tokiói NHK Szimfonikus Zenekarnál, 1978-ban aratta. Nyilvánvalóan az ő vendégszereplése magyarázza a műsor első felében megszólalt két japán kompozíció műsorra tűzését. Először az 1907 és 1952 között élt Sugata Isotaro 1940-ben keletkezett háromrészes opuszát hallottuk, Két sárkány békés tánca címmel, majd az 1943-as születésű, ma is élő Ikebe Shin-Ichiro következett az 1984-ben írt 3. szimfóniával. Mindkét darabnak, illetve szerzőnek van érdekessége: Sugata műve, a Két sárkány békés tánca a japán császárság fennállásának 2600. évfordulója tiszteletére íródott – ebből az alkalomból a japán kormány európai szerzőktől is számos darabot rendelt, például Richard Strausstól, sőt Britten Sinfonia da Requiemje is e felkérés nyomán született, akárcsak Veress Sándor 1. szimfóniája. Ami pedig Ikebét illeti, tőle származik a nagy japán rendező, Kuroszava Akira számos filmjének kísérőzenéje.

Sugata Isotaro darabja, a Két sárkány békés tánca érzékletesen példázza a modern japán művészetnek azt a jellemző vonulatát, amely egyszerre tekinti céljának a távol-keleti hagyományok megőrzését és a nyugati hatások feldolgozását. Kezdete alapján a darabot akár Ravel szerzeményének is vélhetnénk – csupán az ütőhangszerek kissé fenyegetőn szertartásos központozása és az archaikus japán zene örökségeként megjelenő fúvós glissandók figyelmeztetnek a mű igazi eredetére. A kétféle alapanyag keveredéséből származó stíluselegyre frappánsan illik a „japán impresszionizmus” meghatározás, amely jelzi, hogy itt jól megfér egymás mellett az európai századelőt idéző mixtúrás harmonizálás és a pentatónia, a nyugati zenekar színvilága és az ősi japán dallamosság. A másik mű szerzője, Ikebe Shin-Ichiro saját művészi önvallomása szerint a 20. század szerzői közül Bartók és Messiaen zenéjéből tanult a legtöbbet. A Szophoklész Oidipuszából vett Ego phano (én felderítem) szavakat mottóként vagy alcímként viselő 3. szimfónia e hatások közül elsősorban Messiaen jelenlétéről tanúskodik. Aki hallotta már a francia szerző Turangalîla-szimfóniáját, az talán Ikebe Shin-Ichiro robusztus, ám mozgékony hangtömbjeiben és izgatott ritmusaiban is valami hasonlót vél felismerni. Amúgy a darab megalkuvástól – vagyis a retro-áramlatok hatásától – mentes kortárs zene, s az eddig említetteken kívül jellemző rá a sűrű textúra, no meg a modern harmóniavilág ellenére egyfajta sajátos tonalitás, amely annak következménye, hogy egy makacsul újra és újra megjelenő g hang, mint valami 20. századi idée fixe, a teljes alkotáson vörös fonálként húzódik végig.

Akik emlékeznek még a magyar közönség egykori dédelgetett kedvence, Kobayashi Ken-Ichiro rendkívül látványos és hatásos vezénylési stílusára, most, egy másik japán karmester láttán, talán az önkéntelen összehasonlítás kényszerének engedve, azt állapíthatták meg magukban, hogy Komatsu Kazuhiko vérbeli anti-Kobayashi. Dirigálása pontos, tárgyszerű, a művek mély ismeretéről tanúskodik, de a közönségcsalogató koreográfiai elemeket nélkülözve, puritán módon kizárólag a zenekarral folytatott kommunikációra szorítkozik. A Nemzeti Filharmonikusok vendége jó szakember, jó karmester, de nem véletlen, hogy meglett kora ellenére nem ünnepelt muzsikus, nem sztár – ahhoz túlságosan becsületes az a minden szemfényvesztéstől mentes munka, amit végez. Az ilyesminek mindig sikere van, de soha nincs nagy sikere. Vagy tévednék? Nos, a két japán mű gondos, korrekt, s a zene lényegét feltáró előadása mintha az iméntieket igazolta volna, ami azonban a műsor második részében elhangzott Sosztakovics-opusz, az 1937-ből származó, súlyos és tragikus 5. szimfónia tolmácsolását illeti, ez mintha rácáfolt volna a kritikusi sajnálkozásra. Komatsu Kazuhiko stílus, hangvétel és nagyságrend terén abszolút adekvát előadása egy indulataiban és formátumában fokozatosan fölmagasodó 5. szimfóniát tárt elénk, érzékeltetve az első és második tétel indulójában, illetve Ländlerében megmutatkozó Mahler-hatásokat, hitelesen idézve fel a harmadik tétel, a magányosan tépelődő Largo széles vonós panaszdallamát, és a hallgatót székhez szegező erővel jelenítve meg a dacot és lendületet, amellyel a fináléban az elnyomott személyiség felemeli a fejét. Íve volt az előadásnak, amely Sosztakovics 5. szimfóniáját a múlt század egyik, önmagáért minden időben helytállni képes remekműveként mutatta meg. A Nemzeti Filharmonikusok felkészült muzsikusgárdája a két japán műben figyelmes és készségesen együttműködő, a Sosztakovics-szimfóniában lelkes és kreatív partnerként közvetítette Komatsu Kazuhiko elképzeléseit.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2008. november 12.

Csengery Kristóf
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2008. november 16.)