Az 1910 decemberében New Yorkban parádés szereposztással, Carusóval, Emmy Destinn-nel, Toscanini vezényletével bemutatott háromfelvonásos Puccini-opera nem tartozik az itthon leggyakrabban előadottak közé. A Nyugat lánya (La fanciulla del West) pedig különleges helyszínen, érdekes szereplőkkel játszódik, az aranyláz idején, Kaliforniában. Van itt kocsma (A polkához, vajon hogy kerül Amerikába a polka?), őserdő, van két indián, kisbabával, vannak aranyásók, kártyaparti csalással, seriff, vándor énekmondó, levélhordó.

Van főszereplő is, Minnie, a fiatal lány, az egyetlen fehér bőrű nő közel s távol, van messziről jött ember, Dick Johnson, aki másodállásban rabló, alias Ramerrez, persze nem önszántából, hanem családi örökség miatt, derül majd ki a második felvonásból. A couleur locale-t Billy Jackrabbit, az indián és felesége, a Minnie szolgálólányaként dolgozó, fiatal édesanya, Wowkle szolgáltatja.

A szövegkönyv alapján, melyet – egyetlen librettójaként – Civinini és Zangarini írt, a történet megfilmesítésért kiált, a sok szereplő, az öntudatos nő, a szerelmi szál, a mindennapos vagy épp varázslatos helyszín miatt. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben december 15-én felhangzó koncertszerű előadáson semmilyen díszlet, jelmez nem volt, három nagy kivetítőn lehetett az énekeseket, rezdülésüket nézni, a figyelem középpontjába így a zene került. És persze nem kell azon vitatkozni, hogy milyen a rendezés, elég-e a félig szcenírozás, miért nem rohant az egyik, és miért rohant a másik szereplő. Egy kevésbé izgalmas (unalmas) előadásnak nem tesz jót a koncertszerű előadás, de a nézők-hallgatók egy átlagosnál jobbat nézhettek-hallhattak.

Minnie szerepét Olga Romanko énekelte. Az öntudatos Minnie még arra is képes, van ereje, hogy a családjuktól távol, sok esetben primitív körülmények között élő férfiaknak a Biblia fejezeteiből olvasson. Mindegyik férfi titkon szerelmes bele, ezt Romanko előadásából és metakommunikációjából el is hisszük. Romanko ingázott a védtelen és a majdhogynem nagyvilági nő kifejezési eszközei között, néha kislányosra vette a figurát. Nem maradt hatás nélkül a szolgálólányával, vagy inkább majdnem-barátnőjével való párbeszéd, az aranyásók csak Minnie miatt bocsátják meg a halálra ítélt Ramerrez bűneit, így a pár elindulhat az új élet felé. A második felvonás szerelmi jelenete hiteles volt, a pókerparti más hőfokban is csúcsot döntött. Romanko a színpadon, jelmezben valószínűleg meggyőzőbb lett volna, hiszen egy csinos, hús-vér, érzésekkel teli énekes. Hangja még szépen szól, bár a mély hangok nem igazán hallhatóak. Mikor nem énekelt, el volt foglalva ajkai csücsörítésével, hasonlót egy volt manökentől láthatunk, nem élt igazán a zenében, csak saját szólamára koncentrált. Az első felvonásban kevéssé, a másik kettőben megmutatkozott érzelmi volumene, sötétebb hangja drámai hősnőt ígért. A színpadi allűrök sorozata viszont soknak tűnt (tánc, ez volt az egyetlen színpadszerű jelenet, kimaradhatott volna).

Alexandru Agache hangja szép, kifejező, a szerep nem igazán hálás. Ő kevés színpadi kifejezőeszközzel élt, hangjával annál többet mondott. Egy nagyobb ívű áriája van, a Minnie, dalla mia casa son partitóban élvezhettük a nemes hangot, a művészi megjelenítést. A seriff, Rance szerepében méltó énekest hallottunk, mely a pókercsatában csúcsosodott ki.

Ramerrez/Dick Johnson szerepében a koreai Lee Yeong-Won énekelt. Üzembiztosan, szép hangon, a kifejezőkészség minimalizálásával. Hamis hang nem akadt, sem megcsuklás, erre mondják, hogy korrekt előadás. Éppen csak a szíve nem volt benne. Néha ugyan egy-egy pillanatra felforrósította a levegőt (szerelmi kettős, majd a Ch'ella mi creda libero e lontano), de csak egy pillanatra, pedig a többiek igen jól készítették elő az érzelmi íveket.

Palerdi András Ashbyje nagyszerű volt. A hang telt dús, sötét, ha megszólalt, rá kellett figyelni. Szappanos Tibor az első jelenettől kezdve vitte előre a művet, Lehőcz Andrea Wowkle rövid szerepét szépen tolmácsolta.

A kisebb szerepekben is a leggondosabb formálást tapasztalhattuk, tele élettel, a pár szavas mondatok gördülékenyen követték egymást.

A szép dallamok ebben az operában is jelen vannak, igazi ária azonban nem sok. A zenekari anyag dús, sok hangutánzással, kissé szájbarágóan (szamárordítás, posta érkezése, lovaglás, hóvihar, havazás stb.), Puccininál talán nincs is még egy olyan opera, ahol a zenekar ennyire hangsúlyosan jelenik meg. A zene a belső történéseket ábrázolja, a legkisebb szerep is nagyon kidolgozott. A zenekar szinte átveszi az irányítást, a három felvonás zenei anyaga gyökeresen különbözik. Az első mozgalmassága a sok szereplő miatt, a második a bensőséges szerelmi jelenet miatt válik érdekessé, a felvonást a seriff megjelenése dúsítja, a harmadik ismét pillanatonként változik, a befejezés tartalmát tekintve szokatlan. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar rendkívül plasztikusan játszott, vitték előre az előadást, kidolgozott szólamokat, egymásra épülő dallamokat, dallamtöredékeket játszottak. Kétségkívül a zenekar nyújtotta az est legteljesebb, legszebb pillanatait, az összefüggéseket kitűnően mutatták be Carlo Montanaro vezényletével. A Nemzeti Énekkar férfikórusának szereplése is az előadás javára vált.

Most is olvashattuk a magyar szöveget a három nagy kivetítő fölött. Ez alkalommal rengeteg hibát vehettünk észre, úgy, hogy nem a szövegolvasás volt a legfontosabb.

A Puccini-év végét a Művészetek Palotája és a megjelentek méltó módon ünnepelték. Átlagon felüli előadással, ritkán hallható operával.

2008. december 15., Művészetek Palotája

Lehotka Ildikó
(Papiruszportál, 2008. december 23.)