A mozdulat – és ami mögötte van (Beszélgetés Hamar Zsolt karmesterrel)

 
Kiválóan cselezett, ha nála volt a labda, nem lehetett tőle elvenni. A mozgása, a rúgótechnikája remek volt, tökéletes ritmusban tudott "igazítani" és lőni, a megfelelő pillanatban és helyen úgy eltalálni a labdát, hogy a lövés védhetetlen legyen. A tizenéves Hamar Zsoltról beszélek, akit a grundon ismertem meg. Tudtuk róla, hogy muzsikusnak készül, azt azonban még nem sejtettük, hogy mekkora elhivatottsággal. A muzsikálás könnyű dolog: csak a megfelelő mozdulatot kell tenni a megfelelő időben és helyen – mondják tréfásan a zenészek. S ehhez – mint az elmúlt évtized bizonyította – nemcsak a focista, hanem a muzsikus Hamar Zsoltnak is kimagasló tehetsége van. Zeneszerzőként indult, s mára az új magyar karmesternemzedék egyik legsikeresebb képviselője lett. 1998-tól ő a Nemzeti Filharmonikus Zenekar (NFZ) első állandó karmestere, 1999-től pedig a Pécsi Szimfonikus Zenekar művészeti igazgatója és vezető dirigense. Hamar Zsolttal eddigi pályájáról és mestersége szépségeiről beszélgettünk.

– Miközben egy-egy délután a focié volt, mivel telt a többi?
– Tanulással és gyakorlással. Hatéves koromtól tanultam zongorázni. Tízéves lehettem, amikor megírtam első önálló kompozíciómat, amely persze rendkívül gyermeteg volt, de édesanyámék bátorítottak. A muzsikus pálya – tudjuk ezt valamennyien, akik erre adtuk a fejünket – sok áldozattal jár. Sokszor le kellett mondani a fociról, a játékról a gyakorlás kedvéért. Gyakran nehezen vettem rá magam a munkára, de ha belefogtam, akkor mindig el tudtam mélyülni benne. Azt hiszem, hogy az első – és talán legfontosabb – határkő egy zeneszerző pályáján az a pillanat, amikor először veszi a fáradságot, és nem hagyja elrepülni a fejében megfogalmazódó zenei gondolatokat, hanem leírja őket egy papírra. Amikor a hangszeren improvizálgat, észben tartja a megszülető harmóniákat, és lekottázza őket. Így szembesül az ügyetlenségeivel, és elkezdi javítgatni az ötleteit. Ezt talán már valamiféle komponálásnak nevezhetjük. Úgy tizenkét éves koromtól már tudatosan zeneszerzőnek készültem, és az általános iskola után a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolát végeztem el, Fekete Győr István növendékeként.
– Fel sem merült, hogy zongoristaként próbálj szerencsét?
– Nem voltam tehetségtelen, de a zongorázás sohasem jelentett számomra akkora élményt, mint mondjuk egy mű megkomponálása. Érdekes ugyanakkor, hogy nem akartam "hivatalosan" zeneszerző lenni, azaz sose gondoltam, hogy valaha is a komponálás lesz a kenyerem. Úgy képzeltem, lesz egy "normális" polgári foglalkozásom, ami azért valahogy a muzsikához kapcsolódik, és mellette majd komponálgatok. Az az érzés kifejezetten taszított, hogy a műveimért valaha is pénzt fogadjak el. Arról nem is beszélve, hogy minden egyes darabom fájdalmas vajúdások közepette született, és a komponálásba gyakran valóságosan is belebetegedtem, az alkotófolyamat vége felé menetrendszerűen jött az influenza, a megfázás. Állandóan ebben éltem, és bevallom, ehhez képest az a hangmennyiség, amit leírtam, s amit ma is vállalok, nem túl sok.
– A Liszt Ferenc Zeneakadémia nem változtatott ezen az "életmódon"?
– Csak lassan. Kemény évek voltak. Az a megtiszteltetés ért, hogy Petrovics Emil osztályába kerültem, s neki nagyon sokat köszönhetek. Kérlelhetetlen volt, és bizony könynyek, kínok, gyötrelmek árán, de megtanította a mesterséget. Utólag én is pontosan látom, hogy előtte úgy közlekedtem a zene, a zeneszerzés birodalmában, mint elefánt a porcelánboltban. Aztán harmadikos akadémista koromban – talán nagyképűen hangzik – mély alkotói válságba kerültem, és úgy éreztem, amit írok, túlságosan teoretikus, íróasztal ízű, alig van kapcsolata az élő zenével. Ez volt az oka annak, hogy elkezdtem harsonázni, ütőhangszereket tanulni, énekelni, és megpróbáltam "hadonászni"…
– …Ami annyira jól ment, hogy hamarosan felvételiztél a karmester tanszakra is.
– Egy év múltán, s fel is vettek Lukács Ervin osztályába. Akkor egyszer csak helyükre kerültek bennem a dolgok. Rájöttem, a vezénylés az, ami leginkább vonz, s ami iránt a leginkább elhivatottságot érzek. Persze sosem bántam meg, hogy tanultam zeneszerzést, hangszereket, hiszen mindez csak előnyére válhat egy karmesternek.
– A komponálás abbamaradt, mintha elvágták volna?
– Mondjuk. Ma nem jut rá időm. Persze a diplomát megszereztem, egy szimfonikus balett volt a vizsgamunkám. De nem szívesen beszélek a műveimről. Hiszek benne, hogy olyan zenét kell írni, amely hat az érzelmekre, amely nem tagadja meg a hallgatóságot, de mégis korszerű, előre mutató, ha úgy tetszik: modern. Ám ennek megvalósíthatóságában jelenleg kételkedem. Ha egyszer rájövök, mi a megoldás, talán újra leülök a kottapapír elé.
– Kompozícióid közül mi az a "nem túl sok", amit ma is vállalsz, értékesnek érzel?
– Leginkább azokat a darabjaimat vélem ilyennek, amelyekben énekhang is szerepel. Például az Ad te levavi című a cappella-kórusomat, amely az 1996-os debreceni kórusversenyen szerepelt a kötelező anyagban.
– Említetted, hogy karmesteri tanulmányaid kezdetekor "minden a helyére került benned". Ezt úgy érted, hogy sínre kerültél?
– Azért nem volt ez ilyen egyszerű. Annak az élménynek a megszerzése sem, hogy a karmesteri dobogón otthon érezzem magam. Lukács Ervintől rengeteget tanultam, neki köszönhetem, hogy elsajátítottam azt a karmesteri eszköztárat, amely a mesterséghez elengedhetetlen. De a holtponton csak később jutottam át. Jurij Szimonov volt az, aki – egyik kurzusán – átlendített rajta. Kipattintott belőlem egy szikrát, és attól kezdve másképp léptem egy-egy zenekar elé. Azzal a tudattal, hogy elvileg képes vagyok elérni, hogy az eldirigálandó mű úgy szólaljon meg, ahogyan azt én szeretném.
– A szakmai eszköztár ismerete kevés ahhoz, hogy valakiből jó karmester legyen. A személyes kisugárzás legalább olyan fontos…
– Igen, és ez elsősorban adottság kérdése. De sok múlik a technikán, a tapasztalatokon. Nem véletlen, hogy a karmesterség mint szakma egészen ötven évvel ezelőttig egyértelműen a színházhoz kötődött. A nagy karmesterek valamennyien a színházi, operaházi dirigensek közül kerültek ki. A "koncertkarmester" új keletű, az elmúlt évtizedekben divatba jött fogalom. Úgy vélem, hogy az az igazi karmester, aki az operában bármikor el tudja vezényelni Mozart Figaróját, a Toscát vagy A kékszakállú herceg várát. Az a célom, hogy ilyen karmesterré váljak. Ezért is volt a megtiszteltetés mellett óriási dolog számomra, hogy a Magyar Állami Operaház felkérésére februárban Petrovics Emil tanár úr C'est la guerre-jének bemutatóját dirigálhattam.
– Milyen új tanulságokat hozott ez az operaházi munka?
– Fantasztikus élmény volt! Sok kiváló kollégával dolgozhattam együtt, egyet közülük feltétlenül meg is szeretnék említeni: Kovács János segítsége nélkül semmiképpen sem tudtam volna helytállni. Mégis – alkalmam volt észrevenni anomáliákat is, épp ezért nagy érdeklődéssel várom az Operaház új vezetésének kezdeményezéseit.
– Tudatosan építed a repertoárodat?
– Mindig figyeltem rá, hogy véletlenül se vezényeljek többször egy művet. Van, aki azt vallja, hogy ha már megtanult egy darabot, minél többször el kell dirigálnia. Én ezt másképpen gondolom, s ennek eredményeként elmondhatom, hogy 32 esztendősen a szigorúan vett törzsrepertoárt végigvezényeltem. Ez több mint kétszáz darabot jelent. Mindegyik hozott, rejtegetett valami újabb megtanulnivalót. Most kezdem az újabb, bővített kört, s úgy vélem, három-négy kör szükséges ahhoz, hogy jó karmester legyen belőlem.
– Pályád meglehetősen simán alakult. Úgy, ahogy arról minden fiatal dirigens álmodik.
– Talán kicsit túl simán is… Szerencsésnek mondhatom magam. Kezdődött azzal, hogy a Zeneakadémia növendékzenekara élén Mihály András asszisztense lehettem. Sokáig nem tűrt meg segítőt maga mellett, de élete utolsó évében, rossz egészségi állapota miatt mégis kénytelen volt elfogadni valakit, s nekem jutott a megtiszteltetés. Óriási élmény volt vele dolgozni. Amikor meghalt, a zenekar mellett maradhattam. Erdélyi Miklós, Medveczky Ádám, Kovács János jött hozzánk dirigálni – a koncertjeikhez mindig én tanítottam be a műveket. Majd Ligeti András került az együttes élére, s három szép évet csináltunk végig. Meg kellett harcolnom a rokonszenvéért, de úgy érzem, igen jó szakmai kapcsolat alakult ki közöttünk. Mindez azt jelentette, hogy a zeneakadémiai éveim alatt rendszeresen dolgozhattam zenekarral, ami egy karmestertanoncnak óriási lehetőség.
– Jöttek is az első komolyabb megbízások.
– Az 1995-ös év nagy lökést adott a pályámnak. Ekkor lettem a Sonora Hungarica kamarazenekar művészeti vezetője, illetve egy évig a Magyar Rádió és Televízió Ifjúsági Szimfonikus Zenekarának állandó karmestereként asszisztenskedhettem Vásáry Tamás mellett. És – bár a karmester szak hivatalosan ötéves – a sok vezénylésnek, gyakorlásnak köszönhetően Lukács Ervin professzor megengedte, hogy egy évvel korábban diplomázzak. 1995 tavaszán, amikor még meg sem száradt a tinta az oklevelemen, egy héttel a diplomakoncert után következett a budapesti karmesterverseny.
– A Magyar Televízió 8. Nemzetközi Karmesterversenye, melyen második lettél, és elnyerted a közönségdíjat, sőt a Bartók-mű legjobb előadásáért kiírt jutalmat is. A sikereken és a népszerűség megszerzésén túl mi volt a verseny hozadéka?
– Számtalan koncerthez jutottam. Meghívott vezényelni az Állami Hangversenyzenekar, s a megvalósult koncert újabb meghívást eredményezett, majd az 1996/97-es évadban már hatszor dirigálhattam az együttest. Valószínűleg e fellépéseknek is köszönhetem, hogy ma a Nemzeti Filharmonikusok karmestere vagyok. De a többi rangos magyar – fővárosi és vidéki – zenekar is kínált a következő években hangversenyeket. Sőt, nagy megtiszteltetés volt a számomra, hogy a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának két évig, a Matáv Szimfonikus Zenekarának pedig egy évig állandó karmestere lehettem. A verseny hozta meg az első külföldi fellépési lehetőséget is a Dortmundi Filharmonikus Zenekarral. Olyan sok szép feladatot kaptam hirtelen, hogy sokáig el sem akartam hinni, mindez megtörténhet velem – féltem, hogy felébredek, s kiderül, csak álmodom. Azt mindenesetre már a karmesterverseny díjkiosztó gálakoncertjén éreztem, hogy amit elértem, nem valaminek a vége, hanem a kezdet lehetősége. Megszereztem a közönség, illetve a zsűri, a szakma bizalmát, amelyet a továbbiakban maximálisan meg kell hálálnom. Ez az érzés, bevallom, nem bátortalanított el, sőt inkább doppingolt, erőt adott a koncertekhez, a tanuláshoz, az újabb versenyekhez.
– Melyek voltak ezek?
– Egy évvel később elindultam Spanyolországban a cadaquési versenyen, ahol második lettem, majd következett a Portugál Rádió nemzetközi viadala, amelyet megnyertem. 1999-ben az Antonio Pedrotti emlékére meghirdetett trentói versenyen is sikerült győznöm. De az igazi siker és kihívás az volt, hogy közben Kocsis Zoltán meghívott a Nemzeti Filharmonikusokhoz.
– Mi volt ennek az előzménye? Korábban dolgoztatok együtt?
– Nem, sőt nem is ismertük egymást. Váratlanul ért a felkérés, az is, hogy Kocsis Zoltán rám gondolt. Állítólag az én szerződtetésem volt az egyik feltétele, hogy elvállalja a zenekar vezetését.
– Azonnal igent mondtál? – Tudtam, hogy nagyon sokat tanulhatok a Nemzeti Filharmonikusok, illetve Kocsis Zoltán mellett, és hogy sok előnyöm származik belőle, ha elvállalom a feladatot.
– Bekerültél a mély vízbe… Gondolom, nem könnyű egy fiatal karmester helyzete, amikor odaáll egy nagy hagyományú és tekintélyű együttes élére… – Bizony nem könnyű, hiszen az ember pontosan tudja, amikor a pódiumra áll és elkezd egy művet próbálni, hogy a zenekarban legalább húsz-harminc olyan tapasztalt kollégája ül, aki többet tud az adott darabról, mint ő. Mégis, a zenekar és a karmester egymásra van utalva. Meg kell tehát próbálni közösen megoldani a problémákat. Nem tagadom, küzdelmes volt a három év, amit eddig az NFZ-nél töltöttem. Nem volt könnyű a zenekarral elfogadtatnom magam, legalább két esztendőbe telt. De úgy érzem, sikerült, és ezt győzelemként élem meg.
– Miként tudja elfogadtatni magát az ember?
– A jó karmester legfontosabb tulajdonsága, hogy hiteles, amit csinál. A hitelesség kulcsszó a mi szakmánkban, és nagyon sok munka, idő, tudás, tapasztalat, energiabefektetés kell ahhoz, hogy az ember egy zenekar elé állva azt érezhesse, hiteles művészként fogadják el. Ugyanazzal a mozdulattal jól és rosszul is el lehet indítani egy darabot. Ugyanaz az instrukció hozhat megfelelő hangzást és maradhat csupán üres szólam. Azaz nem a mozdulatok és a szavak számítanak, hanem mindaz, ami mögöttük van. Egy életen át kell tanulni ahhoz, hogy az ember hitelesnek érezze magát.
– Mi az, amit még meg kell tanulnod?
– Ezer és ezer apró dolgot. Például a Figaro házasságában a kergetőző Susanne és Cherubino duettjét úgy elindítani, hogy a zene szinkronban legyen a színpadi mozgással. Minden kompozíció újabb és újabb izgalmas tanulnivalókat rejt, és ez adja a karmesterség szépségét. Persze vannak ennél sokkal "prózaibb" dolgok is, amelyeket meg kell tanulnom. Még két-három idegen nyelvet. Vagy azt a képességet, hogy ha szükséges, szemrebbenés nélkül oda tudjak állni egy muzsikus kolléga elé, és meg tudjam neki mondani, hogy amit csinál, az nem jó. És persze el tudjam magyarázni, hogy miért nem. Korosodnom kell, nagyobb tekintélyt kell szereznem – minden karmesterrel így van ez, summázva: sokat kell vezényelnem.
– Annak idején az jelent meg a lapokban, hogy Kocsis Zoltán zeneigazgató Hamar Zsoltnak szánja a munka dandárját. Ehhez képest viszonylag keveset dirigáltad az elmúlt évben a Nemzeti Filharmonikusokat. Hogy osztjátok meg a munkát?
– Három év alatt kikristályosodott az a munkamódszer, amelyet én is a leghatékonyabbnak érzek. Jól megvagyunk, segítjük egymást, meghallgatjuk egymás tanácsait, s kölcsönösen meg is fogadjuk. Első állandó karmestere vagyok az együttesnek, ami meghatározott számú koncertet jelent: négy zeneakadémiai bérletes hangversenyt évadonként. Ehhez jönnek az alkalmi fellépések, az ifjúsági előadások, a nyári szabadtéri koncertek. Ez körülbelül nyolc alkalom az NFZ-vel, amennyi elég is, hiszen szerencsére máshol is vannak kötelezettségeim, és külföldre is hívnak. Az NFZ-nél az én feladatom továbbá a zenekar általános karbantartása, az előkészítő próbák és az úgynevezett korrekciópróbák megtartása. Focinyelven szólva én vagyok a csapat pályaedzője.
– Milyen szerepet kaptál az NFZ átalakításában, a minőségfejlesztésben?
– Semmilyet. Kocsis Zoltán megkímélt tőle, hogy részt vegyek a kellemetlen, nehéz döntésekben. De gyorsan hozzáteszem, nem is volt, nincs is olyan jogosítványom, hogy beleszólhattam volna bármilyen személyi kérdésbe. Hozzászoktam, hogy azokkal a muzsikusokkal dolgozzam együtt, akiket Kocsis Zoltán válogat össze és ültet oda elém. Belőlük kell kihoznom a legjobbat. Márpedig gyűlöletben lehetetlen dolgozni. Ezért is alakult úgy, hogy minden muzsikussal jó viszonyban vagyok. A meghallgatásokon, a próbajátékokon persze részt vettem, de sohasem kellett állást foglalnom valamilyen vitás kérdésben.
– És ha most megkérnélek, hogy utólag foglalj állást?
– Ha arra gondolsz, hogy mi a véleményem az NFZ átalakításáról, csak azt tudom mondani: a megújítás szándékával tökéletesen egyetértek. Amikor Kocsis Zoltánnal átvettük a zenekar vezetését, egy sok belső problémával küszködő, de jó zenekarhoz kerültünk, amely azonban ellenállt mindenfajta megújítási szándéknak. Egy ideig nem lehetett mást tenni, mint "rombolni" azokat a beidegződéseket, amelyekről úgy véltük, gátjai lehetnek a szakmai megújhodásnak. Ezért megkockáztatom, hogy az Állami Hangversenyzenekar 1997 őszén jobb volt, mint a belőle született NFZ 2000 tavaszán. Ám a "rombolás" előfeltétele volt a robbanásszerű javulásnak. Kocsis Zoltán és a minisztérium úgy döntött, hogy a fejlődés érdekében drasztikusabb lépésekre is szükség van. Ezek megtörténtek 2000 nyarán, s a mai NFZ játéka Kocsis Zoltánt igazolja. Ma jobb a zenekar, mint három-négy évvel ezelőtt, és végre megszülettek a fejlődés feltételei mind anyagi, mind pedig szakmai értelemben.
– Vagyis sikeresnek értékeled a reformokat?
– Az elmúlt hónapok hangversenyeiből erre lehet következtetni, de így látták a kritikusok, muzsikusok is. Ám hangsúlyozni kell, most egy folyamat elején járunk. A cél megvalósítása, melyre három évvel ezelőtt Kocsis Zoltánnal szövetkeztünk – hogy világszínvonalú zenekart építünk egy általunk ideálisnak vélt, egységes hangzással, játékstílussal -, csak most kezdődhetett el igazán. De végre megteremtődött a lehetősége!
– Említetted, hogy külföldön is gyakran vezényelsz. A lista igen tekintélyes: dirigáltad többek között a Wiener Kammerorchestert, a Szlovén, a Dél-Cseh Filharmonikusokat, a román Enescu Zenekart, a Lengyel, a Belga Rádiózenekart, az Olasz Nemzeti Zenekart, a dán Aalborgi és a Portugál Szimfonikusokat, a Padovai Szólistákat, a finn Mikkeli és a dán Esbjergi Kamarazenekart, a bolzanói és trentói Haydn Zenekart és nem utolsósorban a berlini Deutsche Symphonie Orchestert. Bőven szereztél hát európai tapasztalatokat. Nem gondoltál rá, hogy külföldi zenekarhoz szerződj?
– Dehogynem, hiszen "könnyű dolgunk" van: nemcsak a muzsika, a karmesteri jelrendszer is nemzetközi. Ám akárki akármit gondol is, én azt mondom, most nem szabad elmenni. Bár az Európai Unióhoz való csatlakozás feltétlen híve vagyok, látni kell, hogy a komolyzene Európában is komoly válságba került. Még Németországban is sorra zárnak be a kisebb vidéki színházak és koncerttermek, szélnek eresztenek együtteseket. Veszélybe kerültek rádiózenekarok. Miközben tehát Európában meglehetősen szkeptikus a zenésztársadalom, idehaza soha nem látott pezsgés mutatkozik a koncertéletben, ráadásul igen magas színvonalú produkciók születnek. Nem igaz, hogy Európában jobbak a zenekarok, mint nálunk. Nem szabad a nagy nevektől elájulnunk. Persze vannak jobb együttesek – öt-hat biztosan: a Bécsi vagy a Berlini Filharmonikusok, az amszterdami Concertgebouw, a sztárzenekarok -, de mi sem panaszkodhatunk. Emiatt mondom azt, hogy egy magyar karmesternek ma nem érdemes Budapestről elmenni.
– Mégis "elmentél": Pécsre… – Az más. A szívem vitt. Először 1997 januárjában vezényeltem a Pécsi Szimfonikus Zenekart, és kölcsönösen "egymásba szerettünk". Előtte éppen Berlinben dirigáltam egy számomra nagyon fontos koncerten a Deutsche Symphonie Orchestert – ez volt az első hangversenyem Németországban. Jól sikerült a koncert, s nem hittem volna, hogy rövid időn belül még kaphatok az élettől valamit, amire mindig emlékezni fogok. Pedig ez lett a pécsi fellépésből. A koncert után Szkladányi Péter igazgató azonnal megkeresett, és felajánlotta, legyek a zenekar állandó vendégkarmestere, én pedig örömmel elfogadtam a felkérést. Mindenki tudta, hogy Howard Williams 2000 őszétől távozik az együttes éléről, és benne volt a levegőben, hogy először engem kérdeznek meg, vállalom-e a művészeti igazgatói megbízást. A zenekartól százszázalékos bizalmat kaptam, csakúgy, mint a fenntartó önkormányzattól, és ami a legfontosabb, a közönségtől is, a mintegy ezer bérletvásárlótól, én pedig egy remekül karbantartott, kiváló, fiatal tehetségekkel teli együttest vehettem át az elődeimtől.
– Milyen célokat tűztél magad elé Pécsett?
– Szeretném felpörgetni a pécsi koncertéletet, és elérni, hogy a szimfonikus zenekar még magasabb osztályba léphessen, igen markáns arculattal. Szeretnénk nem csak a város, hanem az egész régió zenekara lenni, és "betörni" Budapestre is, ennek már jelét is adtuk több sikeres fővárosi fellépéssel. Howard Williams és elődje, Nicolas Pasquet gazdag angol és francia repertoárt épített. Ez nagy érték, amit meg kell őrizni, de szeretném kibővíteni az alaprepertoárt is. Többek között olyan magyar szerzők műveivel Szervánszkytól Durkóig, Sugár Rezsőtől Bozayig, akiket ritkábban hallani. És persze jóleső kötelességemnek tartom, hogy játsszunk Petrovics Emil-darabokat is. Szeretnénk olyan koncertprogramokat összeállítani, melyek korszerűek, tetszetősek, értékesek, de eladhatók. Emellett új próbastruktúrát vezettem be.
– A szép tervek megvalósulását egy vidéki önkormányzati zenekarnál nem gátolja meg a pénzhiány?
– Hiszem, hogy lehet támogatókat találni, de ehhez előbb érdekessé kell tennünk magunkat, és folyamatosan magas színvonalon kell muzsikálnunk. Senki sem hitte el nekem, hogy ma Magyarországon meg lehet teremteni annak a feltételeit, hogy egy vidéki zenekar önálló koncertsorozatot hozzon létre. A SUMMIT-koncertek bizonyítják, hogy ez igenis lehetséges. Egyelőre úgy tűnik, megvan a szándék az önkormányzat részéről is, hogy az eddigieknél komolyabban vegye az együttest, jobban támogassa a működését. Amennyiben ez a szándék megváltozna, természetesen el kell gondolkodnunk a folytatáson.
– Hogyan tudod összeegyeztetni pécsi feladataidat az NFZ-nél végzett munkával?
– Amikor a pécsiek felkértek, azonnal leültem Kocsis Zoltánnal megbeszélni a dolgokat. Mindketten arra jutottunk, hogy ez a "kétlakiság" akár mindkét együttes előnyére is válhat, hiszen a budapesti zenei életnek is nagy szüksége van rá, hogy szakítson végre az egypólusú gondolkodással. Sikerült megállapodnunk. Az az álmom, hogy Pécs városának két-három éven belül olyan zenekara és koncertélete legyen, amely kész az európai csatlakozásra.

Devich Márton
(Muzsika, 2001. május)