Annakidején már az Országos Filharmónia is kiemelt hazai programként kezelte az „uborkaszezon” évi három martonvásári koncertjét. A Brunszvik park a Beethoven szigettel – amely a Magyar Tudományos Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetének gondozásában áll – valóban hívogatóan hangulatos helyszín.

Tekintve, hogy Martonvásár elhelyezkedése optimális, a három nyári hangverseny az utóbbi időben idegenforgalmi csáberő is – jelentős részben a budapesti szállodákban lakó külföldiekkel próbálják megtölteni az ügyes térkihasználással 3000-re duzzasztott nézőteret, egyelőre 70%-os sikerrel.

Azt kultúráltabb vendéglősök is tudják, hogy kizárólag külföldiekből nem lehet megélni, ráadásul a külföldi sem hülye, egy patinás helyszínen is egyaránt jónak kell lennie az ételnek, italnak és a kiszolgálásnak. Ezt felismerve a szervezők is próbálnak kitenni magukért. Egyrészt az utóbbi években összesűrítették a koncerteket, három egymást követő szombatra. Másrészt – Martonvásártól teljesen függetlenül – a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hallhatóan sokat fejlődött. Harmadrészt – ezt gondolom a legfontosabbnak – keresik, hogy Beethoven csaknem 140 opuszából mely műveket vihetnek még szabadtérre.

A negyven éven felüliek közül még bizonyára sokan emlékeznek azokra az évekre, sőt évtizedekre, amikor az unos-untalan ismételt zenekari darabokon és versenyműveken kívül az volt a változatosság, ha Ferencsik elvezényelt egy-egy páros számú szimfóniát is. S hogy az énekkar (akkoriban Budapesti Kórus) ne csak az Örömódában kapjon lehetőséget, tízévenként volt Karfantázia, és talán négy-ötévenként egy Missa Solemnis, vagy C-dúr mise.

Az utóbbi esztendők néha útvesztőkhöz vezettek, de – navigare necesse est – folytatják az útkeresést.

Ennek kiemelkedő állomása volt a július 19-i Fidelio előadás. Beethoven egyetlen operája a zeneszerző életében sem volt „könnyű eset”. Az 1805 nyarára elkészült változat bemutatója a cenzúra miatt késett. November 20-án a premier napján viszont – mint ismert – már nem Beethoven bécsi törzsközönsége töltötte meg a Theater an der Wien nézőterét, hanem Napóleon katonáival teletűzdelt elég heterogén tömeg. Az opera – mondjuk ki – megbukott, három előadás után lekerült a műsorról.

A következő évben, amikor visszatértek Bécsbe Beethoven rajongói, felmerült az opera azonnali felújításának igénye, de annak a közben kialakult általános véleménynek a fenntartásával, hogy részben túlzott hosszúsága, részben a jelenetek lassúsága miatt a szerző dolgozza át a darabot. Magyarul Beethovent drasztikus húzásokra kényszerítették, melyeket csak vonakodva hajtott végre, mert valamelyest gyorsult ugyan a dráma menete, másrészt viszont csonkult a zenei anyag. Az 1806-os módosított változat is mindössze két előadást élt meg, ismert a történet: Beethoven összeveszett a színház igazgatójával és visszavonta a partitúrát. Az első változat nyitánya volt a II., az 1806-os változaté a III. Leonóra nyitány. Az 1814-es bemutatóra az opera elé új nyitány került, Fidelio címmel. Operában általában ezt az utolsót szokták játszani.

A martonvásári koncert is ezzel kezdődött. A további részekben a húzások átgondoltak, szakszerűek és (mivel keresztmetszetet hirdettek) jogosak voltak. Bár a jegyeken azt olvastuk, hogy „jelmezben, rendezéssel” a többség nem biztos, hogy bánta, hogy a művet koncertszerűen adták elő. Engedtessék meg egy szubjektív vélemény: mivel a szabadító opera sztorija bárgyú, mind a zenét, mind a történetet így jobban élveztem, megmondom őszintén nekem csöppet sem hiányzott a kosztümös produkció.

Az énekes szólisták többsége diszponált volt. Ugyanakkor szomorúan vettem tudomásul az idő múlását, jelesül, hogy a Florestant éneklő Molnár Andrásnak kopik a hangja, és a miniszter szerepében fellépő Kováts Kolosnál előfordultak intonációs problémák. A többi énekesről csak felsőfokban írhatok.
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar színpadon eleve jobbat nyújtott mintha zenekari árokban játszott volna. Az énekkar zeneileg hibátlanul oldotta meg kevés feladatát, ugyanakkor rendkívül zavaró volt, hogy egy kórista, megfeledkezve magáról, a nyitány közben csöppet sem diszkréten karórájára tekintgetett. (Az kétségtelen, hogy a koncert húsz perces késéssel kezdődött.)

Hamar Zsolt nagyszerűen fogta össze az egész előadást. Majdnem minden nyáron vezényel Martonvásáron – örömünkre. Eddig muzsikusi talentuma kevésnek bizonyult ahhoz, hogy külső erők felett is győzelmet arasson (a vonatok például rendesen közlekedtek, ahogy az egy szabadtéri koncerthez hozzátartozik – főleg a pianissimók alatt…), most viszont egy kisebb sikert tudhat magáénak: az első taktusok felcsendülése után azonnal dörögni kezdett az ég, és bár a speciális hangeffektus végigkísérte az első felvonást, a hangversenyt mégsem mosta el eső.

2003. július 19.
Martonvávásár
Beethoven: Fidelio – az opera keresztmetszete (német nyelven)
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
Kováts Kolos, Busa Tamás, Molnár András, Somogyi Eszter, Bátor Tamás, Váradi Zita, Mukk József, Kovácsházi István, Káldy Kiss András – ének
Vez.: Hamar Zsolt

Sziklai István
(Café Momus, 2003. július 21.)