Mivel a Budapesti Fesztiválzenekar már április 1-jén föltette honlapjára Lebrecht cikkét, melyet a sajtónak is saját fordításukban juttattak el, mi is ezt a változatot tesszük közzé, a bennünket érintő bekezdésekhez fűzött megjegyzéseinkkel együtt.

Budapest három év alatt csodálatos új koncertteremet épített. Miért épít London évtizedekig rosszakat? A világ legújabb koncertterme a Duna partján nyílt meg. Sok tekintetben mindent tud, amit egy modern teremnek tudnia kell. Az előterek impozánsak, anélkül, hogy palotaszerűek lennének, a belső díszítés okosan pasztellszínű, az akusztika változtatható és összehasonlíthatatlanul jobb, mint bármelyik londoni vagy párizsi teremé, ami el is várható a tervező Russell Johsontól, aki nyolcvanon felül továbbra is tökéletes hangzásra törekszik.

Az, hogy egy ilyen gyöngyszem épülhetett Budapesten, egy posztkommunista gazdasággal küszködő fővárosban, szegénységi bizonyítvány a Nyugat önteltségéről. A Berlini Filharmonikusok és a Chicagói Zenekar hegyezheti a fülét, amikor néhány hét múlva odalátogat. A mecénások után futó óriászenekarokénál érdekesebb az a mód, ahogy a terem épült: a konstrukció más városok számára is előremutató lehet. Történetileg a koncerttermeket vagy egyetlen gazdag ember óriási adományából építették, vagy az állam tette ezt meg, a költségeket a polgárokkal fizettetve, vagy közepesen gazdag emberek csoportja, akik adóleírást biztosító egyesületbe tömörültek.

E mechanizmusok a jelek szerint már nem működnek. A világ tele van emberekkel, akik sokkal gazdagabbak, mint Andrew Carnegie volt, de sem Gates, sem Google nem versenyez a skót acélmágnás örökké emlékezetes filantrópiájával. A kommunizmus alatt épült állami és városi termek beton monstrumok, amik megérettek a lebontásra. Az olyan városi létesítményeket, mint a Royal Festival Hall, megnyomorította a hivatal beavatkozása és a zenei tudatlanság.

A közelmúltban látott harmadik módszer is hajlamos a bukásra. Russell Johnson 2002-es philadelphiai Verizon Hall-ja a pénzforrások elégtelensége és „építési hiányosságok” miatt annyira rossz hangzást eredményezett, hogy idén visszahívták az akusztikust és a tanácsát kérték, hogy lehetne javítani az akusztikát (válasz: drágán és garancia nélkül). Az „itt egy millió – ott egy millió” tipusú adománygyüjtés már nem vonzó a közepes támogatók számára, akik úgy érzik, nem becsülik meg őket eléggé és még az utolsó percekben is költségvetési lyukak mutatkoznak.

A magyarok szakítottak a konvenciókkal és a termet a senki földjén építették fel. A 2002-ben megnyílt, ál-polgári Nemzeti Színház melletti iparosított folyópart egy részét átadták egy helyi fejlesztőnek, aki Kanadában élő egykori magyarok pénzéből felépítette a Művészetek Palotáját, benne egy 1700 személyes koncertteremmel, egy múzeummal és egy kis színházzal, mindössze 31,3 milliárd forintból. Ha jól számolom, ez kb. 87 millió font, kevesebb, mint amennyibe kerül London fő koncerttermének az eredeti alkalmatlanságot lényegében visszaállító rekonstrukciója.

Azzal, hogy a projektet a magánszektornak adták, megspóroltak több év politikai obstrukciót és nyilvános versenytárgyalást. A beruházó által kiválasztott építész, Zoboki Gábor, helybeli és imádja a zenét, az akusztikus a világ legjobbja. A csapda, amit nem lehetett megúszni, az, hogy a teljes költséget, kamatokkal együtt, az adófizetőknek kell visszafizetniük 30 év alatt. A kormány arra hazardíroz, hogy akkor az országban már jólét lesz és a könnyebb helyzetben senki nem fog emlékezni arra, ki hagyta jóvá a költségeket.

Kormányok mennek és jönnek Budapesten, miként a Duna folyik. A hivatalos megnyitón öt kulturális miniszterrel találkoztam, mindegyik gratulált a többinek a projekt pártvonalakon átívelő támogatásáért. De nagyjából itt is a konszenzus vége.

Azt, hogy a termet az ország legnagyobb zeneszerzőjéről, Bartók Béláról nevezzék el, megfúrták a jobboldali politikusok, akik azt Nemzeti Hangversenyteremnek nevezték el. A világ ezen a részén a „nemzeti” szó ijesztően az elveszített területekre és befejezetlen háborúkra asszociál nosztalgiával.

A Kocsis Zoltán által vezetett Nemzeti Filharmonikus Zenekart nevezték ki rezidens együttesnek. A kirúghatatlan zenészek alkotta egykori állami zenekarból hiányzik a Fischer Iván vezette és Solti György által felkarolt Budapesti Fesztiválzenekar különleges íze. A legtöbben a Budapesti Fesztiválzenekart hangzásban és szemléletmódban is jobbnak tartják, de Fischer muzsikusainak egy külvárosi moziban kell próbálniuk és jóllehet játszani fognak az új teremben, koncertjeik zömét a kisebb Liszt Ferenc Zeneakadémián tartják. „Iván kellene az új terembe” – morogta egy rosszkedvű zenész a nyitó estén.

A nemzeti zenekar hiányosságai kegyetlenül világossá váltak Johnson leleplező akusztikájában. Beethoven Op.124-es nyitányának salakos textúrái után egy rossz hangzásarányú zongora következett Liszt második zongoraversenyében. A dolog némileg javult a második részben, a Kocsis által hangszerelt három Bartók darab pontosságával és a Psalmus Hungaricusnak, Kodály mesterművének tisztaságával. A szünetben bejártam az üres termet, hallgatva ahogy a két hárfát hangolták a színpadon: a hang minden szinten változatlan és tiszta volt.

Johnson Budapesten marad, hogy beállítsa az akusztikát a világ leghangosabb zenekarai számára. Utána Párizsba megy, ahol az akusztikailag pocsék Salle Pleyel a Credit Lyonnais 90-es évekbeli bankbotránya után csődbe ment. A terem egy beruházó, Hubert Martigny tulajdonába került, akinek a felesége, Carla Maria Tarditi, karmester. Jelentős állami támogatással felújították a termet és azt szeretnék, ha Johnson csinálna valamit a hangzással. A terem 50 évig a Martigny házaspár tulajdonában lesz, de a francia kormány tulajdonrésze évről évre nőni fog.

A model hasonlít a budapestire. Ez az új, fájdalommentes módja egy koncertterem létrehozásának. Johnson szerint a jó terem építése nem pénzkérdés. „Az egyetemen egy barátommal négyszáz dollárból csináltunk egyet” – nevet a déli sörözéskor. „A lényeg a helyes sorrend: először az akusztika jön, minden más utána.”

Képzeljük csak el, mi lenne, ha Londonban egy beruházó megvenne egy elhagyott erőművet, vagy telefonközpontot és ott felépítene egy koncerttermet anélkül, hogy egyeztetnie kellene a kulturális hatóságokkal, majd a privát beruházásra visszavásárlási garanciát kapna. A terem három év alatt elkészülhetne, ellentétben azzal a hússzal, amíg a Barbican épült és egy másik hússzal, ameddig a Royal Festival Hall felújítási vitája tartott. Szilárd kereskedelmi alapon működtetnék, anélkül, hogy politikai megfelelésre kellene ügyelni. A dolog akusztikája kiváló lenne London számára.

Túl szépnek hangzik? Múlt hónapban Budapesten történt meg, nemsokára Párizsban fog. Miért kell nekünk mindig veszteseknek és utolsóknak lennünk?

Norman Lebrecht
(Evening Standard, 2005.március 30.)

A Nemzeti Filharmonikusok megjegyzései a cikkhez itt olvashatók.