Kodály Zoltán Magyar rondójának fordulatokkal teli keletkezéstörténete 1917 nyarán kezdődött. Móricz Zsigmond 1917. július 7-én így írt Kodálynak Pacsirtaszó című színműve előadásával kapcsolatban: „Igen tisztelt Uram! Nagyon szeretnék Önnel találkozni. […] meg akarom kérni, vállalja el egy darabom fő jelenetének zenei megcsinálását. Népjelenet, népdal s muzsika s mégis lehet talán valamit kezdeni vele.”

A Pacsirtaszó 1917. szeptember 14-i Nemzeti Színházbeli bemutató előadásának színlapja szerint „a tánczenét saját gyűjtéséből összeállította és hangszerelte” Kodály Zoltán. Bár a színmű megbukott, s a három kötelező előadás után lekerült a műsorról, a II. felvonás kísérőzenéjének néhány részletét azonban Kodály később újra felhasználta egy-egy művében. A II. felvonás nagy táncjelenetéből két számot még a bemutató évében meghangszerelt kiszenekarra (ez a ma ismert Magyar rondó), ez a változat „Régi magyar katonadalok” címen hangzott el a bécsi Konzerthausban 1918. január 12-én, a Császári és Királyi Hadügyminisztérium Zenetörténeti Központja által a hadiözvegyek és hadiárvák javára rendezett jótékonycélú hangversenyen, Wilhelm Wacek vezényletével. E koncert műsora az Osztrák-Magyar Monarchia katonadalaiból lett összeállítva, magyar anyagát Bartók Béla, Kodály Zoltán és Kodály Zoltánné dolgozta fel. A mű kottája ugyanakkor a koncert után nem került nyilvánosságra, s mikor Kodály 1942-ben újra átdolgozta csellóra és zongorára, a Magyar rondó címet kapta. S mivel a kiszenekari változat kottája csak jóval a zeneszerző halála után, 1976-ban jelent meg, címét utólag, a cselló-zongora változat alapján határozták meg – így lett a „Régi magyar katonadalok”-ból Magyar rondó.
A Magyar rondó nemcsak az első olyan Kodály-mű, amelyben a nép körében gyűjtött népdalokat a zeneszerző zenekarra hangszerelte meg, de mint variált visszatérésekkel élő táncrondó, joggal tekinthető a Galántai táncok és a Marosszéki táncok előképének. Az alig tízperces mű forrásául szolgáló négy újstílusú népdalt és egy hangszeres táncdallamot Kodály a tízes években gyűjtötte. Az utolsó, gyors tánc egy székely csűrdöngölő gyergyóremetei változata, mely egy Schmelzer nevű 17. századi osztrák balettkomponista zenéjében, Gavotta styriaca (stájer gavotte) néven is megtalálható. A dallam valószínűleg a verbuválások alkalmával került Magyarországra, ugyanis a jódliszerű nagy hangközugrások amúgy nem jellemzőek a magyar népzenére.