I. Allegro maestoso II. Poco adagio III. Scherzo. Vivace IV. Allegro

A hihetetlen tempóban és munkabírással dolgozó Dvořák (1841-1904) karrierje lassan indult. Számos zenekari és kamaradarabbal, megannyi bukással a háta mögött 1875-ben, 34 éves korában, Csehországon kívül szinte ismeretlenként jelentkezik a bécsi állami művészeti kuratórium pályázatára, s a többek között Eduard Hanslick és Johannes Brahms nevével fémjelzett zsűri bőkezű támogatásban részesíti három éven keresztül, de ami ennél is fontosabb, a sors Brahms barátságával, a kiadók üzleti érzéke pedig világhírnévvel ajándékozza meg. Az 1880-as években rövid idő alatt meghódítja Bécset, Berlint és Londont, Prága már évek óta a lábai előtt hever, s Csehország épp általa jelentős Konzervatóriumának professzori állásából csábítja el a huszonötszörös fizetés ígérete New Yorkba 1892-ben. Az itteni konzervatórium igazgatójaként alapozza meg az észak-amerikai zene helyét Európa zenetörténetében, hogy amikor a konzervatórium elnökasszonyának férje, az amerikai zeneoktatás bőkezű patrónusa cégével csődöt jelent, és a New York-i zeneoktatásnak egy időre befellegzik, végleg hazatérjen szeretett hazájába.

Amikor 1884-ben életében először Angliába megy, számos koncerten arat hatalmas sikert, s a Londoni Filharmóniai Társaságtól megrendelést kap egy szimfóniára. A felkérés idején Dvořákot amúgy is egy szimfónia terve foglalkoztatja, Brahms Harmadikja nem sokkal korábban hallott bemutatójának hatására. Hat szimfóniával a háta mögött Dvořák tisztában van a klasszikus örökség legfontosabb műfajának súlyával, a nagyforma, a tematikus-motivikus munka és a beethoveni minták állította követelményekkel. Dvořáknak minden műfaj a kisujjában volt a klasszikus vonósnégyestől a modern szimfonikus költeményig, a vonós-triótól a romantikus nagyoperáig, a népi tánczenétől a nagyzenekari szimfóniáig, s bármely stílusban otthon érezte magát, legyen szó Beethovenről, Wagnerről, Brahmsról vagy Brucknerről. Míg a bécsi közönségnek szánt Hatodik szimfóniát Beethoven-allúziók szövik át, a Londonnak írott Hetedik szimfónia mögött inkább Wagner szelleme fedezhető fel. És természetesen a cseh dallamvilág, hiszen ellentétben a kisebbségekkel szembeni toleranciáról nem éppen nevezetes Béccsel, Londonban nem kellett attól tartania Dvořáknak, hogy cseh származása, zenéjének cseh íze miatt műve nem esztétikai, hanem politikai megfontolások tárgyává válik.

A szimfónia kezdőtétele nagyszabású szonátaforma. A d-moll komor hangszínét kiemeli a hangszerelés is: a nyitótéma a nagybőgők és az üstdob D-orgonapontja fölött csellókon és brácsákon szólal meg. A teljes zenekar veszi át s dolgozza fel a témát, mely a fúvósokon megszólaló lágy melléktémába vezet. Szabályos kidolgozási rész következik, majd a visszatérés után a tétel zárása előtt utalásként megszólal Wagner Trisztán és Izoldájának kezdő akkordja, a hírhedt Trisztán-akkord, más hangnemben, de az eredeti hangszerelésben. A varázslatosan hangszerelt lassú tételt valódi közép-európai Scherzo követi, melynek hangvétele később nem egy Mahler-szimfóniában köszön vissza. A monumentális negyedik tételben ugyancsak megjelenik egy pillanatra a Trisztán-akkord, mégpedig eredeti hangnemben, az opera nevezetes kezdő csellólépését is felidézve. Noha a szimfónia D-dúrban zár, a komor hangvételt nem oldja fel a zárótétel: az utolsó ütemek kromatikus dallamának gyásza nem lesz könnyebb attól, hogy a záró akkordban kisterc helyett nagyterc szól.