Viktor Hartman, kiváló építész, festő emlékére rendezett kiállítás adta a zeneszerzőnek az ötletet, hogy zongoraszvitet írjon a képek keltette benyomások alapján. A művész Muszorgszkij jó barátja volt, 1874-ben halt meg, 39 éves korában.
„Micsoda szörnyű csapás!” – fakadt ki Muszorgszkij Vlagyimir Sztaszovhoz, a neves kritikushoz írott levelében. „Miért él egy kutya, egy ló, egy patkány, ha egy Hartmannak meg kell halnia?” Viktor Hartman, kiváló építész, festő és Muszorgszkij jó barátja, 1874-ben halt meg, 39 éves korában. Az emlékére rendezett kiállítás adta a zeneszerzőnek az ötletet, hogy zongoraszvitet írjon a képek keltette benyomások alapján. A darab azonban Muszorgszkij életében előadatlan és kiadatlan maradt, és csak akkor vált széles körben ismertté, amikor Maurice Ravel 1922-ben meghangszerelte. A zongoristák csak azután fedezték fel maguknak a művet, amikor az zenekari formájában már népszerűvé vált.
Az Egy kiállítás képei kezdettől fogva szinte kiáltott a hangszerelésért, részben mivel faktúrája nem igazán „zongoraszerű” a szó schumanni, chopini vagy liszti értelmében, részben pedig azért, mert olyan éles karakterellentétekre épül, amelyek nagyzenekari köntösben érvényesülnek a legjobban. Bár többen is meghangszerelték a darabot, Ravel verziója hódította meg a világot. Nem csoda, hogy Ravel annyira lelkesedett Muszorgszkij darabjáért: a francia mester maga is gyakran öntött vizuális élményeket zenei formába. Muszorgszkij zongoraművét kb. 1900 óta ismerte; tudjuk, hogy barátaival házimuzsika-összejöveteleken végigjátszotta. Debussyhez hasonlóan Ravel is a közelmúlt egyik legfontosabb zeneszerzőjének tekintette Muszorgszkijt.
Muszorgszkij tíz Hartman-képet választott ki szvitje számára. Az egyes képek között, legalábbis a mű első felében, vissza-visszatérő „Promenade”-dallamot hallunk, mely a kiállítás látogatóját jeleníti meg, amint egyik képtől a másikig sétál. A „Promenade”-téma minden egyes visszatéréskor változik: a látogató még az imént látott kép hatása alatt áll, miközben továbbhalad a következő kép felé.
Az első kép, „A gnóm”, egy törpeformájú játék diótörőt ábrázolt. Muszorgszkij elképzelte, hogyan mozogna ez a bábu, ha valaha életre kelne, mint E. T. A. Hoffmann diótörője, melynek nyomán Csajkovszkij (18 évvel Muszorgszkij „Gnóm”-ja után) megírta világhírű balettjét. A diótörő groteszk és váratlan mozdulatait igen érzékletesen ábrázolja a zene. A „Promenade” után belépünk „Az ódon kastély”-ba, ahol egy trubadúr érzelmes dalt énekel. Zenekari változatában Ravel ezt a dallamot az altszaxofonra bízta.
A következő képnek, melyet ismét „Promenade” vezet be, francia nyelvű a címe: Tuileries: Dispute d’enfants aprčs jeux („A Tuileriák kertje – veszekedő gyermekek”). A híres párizsi parkban játszódó jelenetet minden átmenet nélkül követi a Bydlo-tétel, melyben egy ökör vontatta szekeret látunk Lengyelországban közeledni, majd eltávolodni a sáros országúton. A súlyos járású dallam egyre hangosabb, majd egyre halkabb lesz.
Egy erősen lerövidített, lírai „Promenade” vezet át a következő tételbe: „Kiscsibék tánca a tojáshéjban”. Hartman jelmezterveket készített a szentpétervári Mariinszkij Színház egyik balettprodukciójához, melynek koreográfiáját a kor vezető táncművésze, Marius Petipa készítette. A produkcióban egy csoport gyerek kanárimadárnak volt öltözve. Mások, egy korabeli leírás szerint, „tojáshéjba voltak zárva, mint valami páncélba” – csak a lábuk látszott ki.
A következő tétel, ‘Samuel’ Goldenberg és ‘Schmuyle’, Hartmannak a sandomierzi gettóban készített portrévázlatain alapszik. Az egyik kép gazdag zsidót ábrázol szőrmekalapban, a másikon egy szegény embert látunk, amint lehajtott fejjel ül. A vázlatok mind külön-külön mutatják a szereplőket; Muszorgszkij volt az, aki összehozta őket zenéjében. A tételt általában úgy értelmezik, mint a gazdag és a szegény zsidó közötti vitát. Goldenberg lassan mozgó unisono-dallama a bővített szekundhangközt hangsúlyozza, amely „keleti” hangköznek számít, és gyakran fordul elő a Muszorgszkij által ismert zsidó liturgikus és népi dallamokban. Schmuyle panaszos témája állandóan egyetlen hangot ismétel, mintha a szegényember a könnyeitől alig tudna beszélni. Később egyszerre halljuk mind a két dallamot. Ravel hangszerelésében az egész vonóskar a Goldenbergé, míg Schmuyle egy szál szordinált trombitával próbál védekezni.
A Limoges le marché (La grande nouvelle) (A limoges-i piac: A nagy újság) c. tétel a francia város piacára vezet el, ahol nagyban folyik az alkudozás meg a pletykálkodás. Muszorgszkij kéziratában a következő program olvasható (a zeneszerző ugyan később kihúzta, de így is tanulságos):
A nagy újság: Puissangeot úr megtalálta elveszett tehenét. De a jó limoges-i asszonyokat ez a hír nem érdekli, mert Remboursacné éppen most kapta meg új porcelán műfogsorát, és Panta-Pantaléon úrnak még mindig gondot okoz hatalmas orra, mely olyan vörös, mint a mákvirág.
A kontraszt aligha lehetne nagyobb a piacjelenet és a következő kép, a Katakombák között. Hartman vízfestménye önarckép, melyen a művész egy barátja és egy lámpást tartó vezető társaságában kutatja a párizsi földalatti sírokat. Jobbra koponyák állnak nagy halomban, és Muszorgszkij fantáziája szerint egyszer csak világítani kezdenek. Ezen a ponton jelenik meg újra az egy ideje nem hallott „Promenade”-téma, szinte „megdicsőülve”. A kotta felirata szerint: cum mortuis in lingua mortua („halottakkal a halottak nyelvén”). (Muszorgszkij különben con mortuis-t írt, keverve a latint az olasszal.)
Baba-Jaga csirkelábon forgó kunyhója következik. Az orosz népmesék boszorkánya lakik ebben a nevezetes épületben, ahová előszeretettel csalogatja a gyerekeket, hogy azután megegye őket. A mese egyik verziója szerint „csontjaikat egy hatalmas mozsárban morzsolja szét, és ebben a mozsárban ülve száguld az erdőn keresztül, a mozsártörővel lökve előre magát.” Hartman terve az volt, hogy faliórát készít a kunyhó-motívum felhasználásával; a terv csak vázlatként maradt fenn. A Muszorgszkij-tétel ritmikájában van valami az óriás falióra tiktakkolásából; egy titokzatos hangulatú középrész után visszatér a félelmetes nyitószakasz.
A boszorkányzene közvetlenül a zárótételbe, „A kijevi nagykapu”-ba torkollik. Hartman nagyszabású kaputervét benyújtotta egy pályázatra, de a terv nem valósult meg. A hatalmas építményt grandiózus, orosz egyházi énekre emlékeztető, gazdagon harmonizált dallam jeleníti meg, melyet nyugodtabb, korálszerű melléktéma vált fel. A tétel vége felé újra megjelenik, diadalmasan, a „Promenade”-téma, és ebből épül fel a mű végső drámai csúcspontja, melyben a kapu Oroszország régi dicsőségének jelképévé válik.