A kis könyvecske, amelyből Orff műve szövegét merítette, valamikor az 1300-as években keletkezhetett, feltehetően francia földön. Nem tudni hogyan, utóbb a Benediktbeureni apátságba került, s évszázadokon át valószínűleg senki nem vette kézbe. 1803-ban, szinte véletlenül fedezték fel, első közreadója, J. A. Schmeller keresztelte el a kolostor latin neve (Bura Sancti Benedicti) nyomán Carmina burana-nak. A szatirikus, moralizáló, többnyire latin (ám olykor francia vagy német szavakkal kevert) versek szerzőit nem ismerjük, ha akad olykor név egyes költemények mellett, az is álnév ("Archipoeta"). 

Orff a bőséges anyagból mottóként a szerencse forgandóságáról szóló költeményt választotta (O Fortuna). A kantátaszerű kompozíció (eredeti műfaji megjelölése szerint "szcenikus kantáta") ezután a tavaszt hirdető versekkel folytatódik. A második rész alcíme: In taberna – a kocsmában. Megjelenik a képzeletbeli színpadon a részeg pap (a rövid tétel valóságos gregorián-paródia), majd mulatságos felsorolás kezdődik, kik, hogyan isznak (Weöres Sándor halhatatlan fordításában a záró sorok: "iszik száz és iszik ezer/ egész világ nyakal, vedel"). A harmadik rész a szerelemről szól, olykor pikáns, erotikus sorokkal. Végül visszatér a mottó, az O Fortuna. 

A mű első előadására 1937-ben került sor. Orff már a húszas évektől intenzíven foglalkozott a zenepedagógia megújításával. A legfontosabbnak a ritmus tanítását tartotta. Úgy gondolta, egyszerűbb ritmusok eleve örömöt okoznak a tanulónak, a makacsul ismételgetett képleteknek pedig szinte mágikus hatásuk van. Zenéjéből kiküszöbölt mindenfajta érzelmességet. Száműzte a kromatikát. A gregorián, illetve a középkori trubadúrzene dallamvilágát tekintette mintának. Igen nagy szerepet adott az ütőhangszereknek (pedagógiai célból egyébként az évek során sokféle ütőt maga tervezett). Az ún. Orff-módszer előnyein-hátrányain ma sokat vitatkoznak. Orff kompozícióinak többsége ritkán hallható koncertteremben. A Carmina burana azonban a premiertől kezdve hatalmas népszerűségnek örvendett. Ma is egyike a huszadik századi muzsika legkedveltebb darabjainak.

1956-ban Wilhelm Killmayer, Orff egykori tanítványa a mester jóváhagyásával kisebb hangszeregyüttesre, két zongorára és ütőhangszerekre dolgozta át a művet. Az átirat céját maga Orff határozta meg: „A Carmina buranának ez a kiadása…olyan iskolákban és zeneegyesületekben való előadásra szolgál, ahol nem áll rendelkezésre zenekar.” Killmayer az átdolgozás során az eredeti mű vokális és ütős szólamait is érintetlenül hagyta, csupán a többi zenekari hangszer anyagát sűrítette össze a zongoraszólamokba.