A II. zongoraverseny Rachmaninov egyik legnépszerűbb műve. Népszerűségének okait kutatva említhetjük dallamosságát, zenei nyelvezetének választékosságát, változatos hangszerelését, s nem utolsósorban csillogó zongoraszólamát, amelynek hallatán a hallgató talán nem is gyanítja, hogy a szólistának milyen irgalmatlan technikai nehézségekkel kell megküzdenie, míg eljut a könnyed természetességnek arra a fokára, amivel a légtornászok szokták a nézőiket elkápráztatni. Erről a legmagasabb szintű virtuozitásról Liszt neve jut eszünkbe – nem véletlenül, hiszen Liszthez hasonlóan Rachmaninov is a maga korának egyik legnagyobb zongoraművésze volt. (Jellemző, hogy szigorú zongoratanára, Nyikolaj Zverev, aki egyértelműen előadói pályára szánta, három évig szóba sem állt vele, amikor kiderült, hogy határozott zeneszerzői ambícióiról nem lehet lebeszélni…)
A II. zongoraverseny Rachmaninov életének nehéz periódusát követően keletkezett. Első szimfóniájának 1897. márciusi bemutatója egyértelmű bukást hozott, s a fiatal zeneszerzőt ez annyira megviselte, hogy három évig képtelen volt komolyabb művet komponálni. Más területeken sikeres volt, hiszen ezekben az években kezdődött karmesteri pályája, a Saljapinnal kötött életre szóló barátsága és együttműködése, s ekkor indult el külföldi karrierje is: 1899-ben sikerrel debütált Londonban, a Filharmóniai Társaság meghívására – ám a Társaság által remélt 2. zongoraversenyt nem tudta előadni, hiszen még el sem kezdte írni… Végül rokonai tanácsára felkeres egy hipnózisra specializálódott orvost, Dr. Nyikolaj Dahlt. Nem tudni, hogy a kezelések, vagy csak egyszerűen a művelt és lelkes amatőr muzsikus doktorral való zenei beszélgetések hatására, de tény, hogy néhány hónap után visszatér az önbizalma és alkotó kedve, s 1900 nyarán, Itáliában végre elkezdi komponálni a zongoraversenyt. Az 1. és 2. tételt még ugyanazon év decemberében Moszkvában be is mutatja, majd a nagy sikeren felbuzdulva, 1901-ben hozzáírja az 1. tételt is, és 1901 őszén elhangzik a teljes mű, amelyet Rachmaninov a nyomtatott kiadásban Dr. Dahlnak ajánl.
A darab sajátossága, hogy mindegyik tétele rövid bevezetéssel indul, amely elvezet az adott tétel alaphangnemébe: az 1. tételt indító, harangozás-szerű zongoraszóló f-mollból jut el c-mollba, a 2. tétel kezdő ütemei c-mollból vezetnek át a középtétel E-dúr hangnemébe, a finale zongora-kadenciába torkolló bevezetője pedig E-dúrból vissza c-mollba. Az 1. tételben a szólóhangszer és a zenekar részvételének aránya rendkívül kiegyensúlyozott, viszonyuk eredendően kamarazenei – jellemző, hogy ebből a tételből elmarad a versenyművekben szokásos nagy zongora-kadencia. A nocturne-hangulatú, gyönyörű lassú tétel talán legszebb pillanata a befejezése, a magára maradó zongora elhaló, semmibe vesző harmóniáival. A finale a zongora táncosan könnyed főtémájára és a szenvedélyesen daloló zenekari melléktémára épül. A főtémát fölvezető, briliáns kadencia kezdete visszatér majd a finale végén, ahol az egész tétel tetőpontját, a lírai melléktéma apoteózisát készíti elő.