I. Adagio – Allegro II. Andante con moto III. Menuetto – Allegretto IV. Finale – Allegro

Az Esz-dúr szimfónia még a mozarti mértékkel mérve is kimagasló csúcsként számontartott g-moll (K. 550), illetve C-dúr (K. 551) „Jupiter” szimfóniákkal egy időben, 1788 nyarán keletkezett. Tehát túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy Mozart legnagyobb szimfóniái közül való, de az említett másik két szimfónia az utókor kiszámíthatatlan szeszélye folytán népszerűbbé, ismertebbé vált. E művek keletkezésének indítékáról keveset tudunk, de annyi bizonyos, hogy Mozart sohasem az íróasztalfióknak komponált. Fennmaradt egy levél, amely Mozart jó szándékú és bőkezű szabadkőműves páholytársának, Puchbergnek szól, akitől a zeneszerző már akkoriban is egyre nyomasztóbb anyagi gondjai enyhítését remélte. „Annak, aki kölcsönöz nekem, úgy hiszem, elég bizonyíték jellemem és fizetésem” – írja ebben a levélben Mozart, de azért a biztonság kedvéért hozzáteszi, „tíz napja, mióta itt laktam, többet dolgoztam, mint a másik lakásban két hónap alatt”. Az egyre halmozódó kölcsönök visszafizetésének zálogaként itt említi a készülő Esz-dúr szimfóniát is.
A mű derűs, sőt életörömöt sugárzó hangulatára nem voltak hatással a komponálás idején már egyre súlyosbodó személyes gondok. (Ha ilyesmit egyáltalán kimutathatunk a művekben, akkor inkább a közeli g-moll szimfóniára kell gondolnunk.)
A valóban drámai lassú bevezetéssel induló első tétel hamar lendületre kapó, 3/4-es lüktetésű főtémája főúri táncra, talán éppen egy menüettre emlékeztet, de egészen stilizált tánc ez, és olyan hatást kelt, mintha távoli helyről, fátyol mögül figyelnénk a sokadalmat. Megfér ezzel, hogy a hangszerek dallamai szinte énekszerűek, és az egész tételt egységbe fogják a skálaszerű témák gyakori megjelenései.
A lassú tétel pontozott ritmusai egyes elemzőket „humanista himnuszra” emlékeztetnek, amelyek nem kizárhatóan szabadkőműves kötődésű gondolatokra utalnak. A szokásos oboák helyett ebben a művében klarinétokat ír elő Mozart, s e hangszer használata szinte jelzésszerű szabadkőműves zenéiben. Nem idegen tőle az ünnepélyes indulójelleg, amely majd Schubert nagy C-dúr szimfóniájában talál visszhangra. A tétel középrészének szenvedélyessége azért mégis sejteni enged valamit Mozart akkori lelkiállapotából.
A harmadik tétel sokkal kevésbé elvont, átszellemített, inkább a földközeli táncmuzsika atmoszféráját idézi fel. A zárótétel egyetlen témát dolgoz ki sokféle formában, vérbő életerővel, vidámsággal, humorral.