Csak a legkivételesebb remekművek juthatnak arra a sorsra, hogy saját koruk után több száz évvel is ugyanazt a megrendítő hatást tegyék hallgatóikra, mint keletkezésük idején. Michelangelo szobrai, Shakespeare drámái és Bach passiói bizonyosan ma is elérik azt a hatást, amit koruk emberére tettek. Még az oly gyorsan változó zenei stílusok sem kezdhették ki Bach művészetét, s jóllehet közel egy évszázadra feledésbe merültek – legalábbis a szélesebb zenei közvélemény számára – újrafelfedezésük (az 1829-es, történelmi jelentőségű Mendelssohn-féle Máté-passió előadás) óta bárhol a világon felcsendül Bach valamelyik passiója, az mindig kivételes, ünnepi eseménynek számít.
Bár a Bach halála után az egyik fia közreműködésével összeállított („nekrológként” ismert) műjegyzék és biográfia öt passiót említ, teljes egészében csak kettő maradt ránk: a János- és a Máté-passió. A Máté-passió keletkezéstörténete egyszerűbb, Bach maga is fő művének tekintette, egységes darabnak tevezte, különös gonddal készítette el partitúráját, de a János evangelista szövegére írott nagyheti zenei anyagnak meglehetősen bonyodalmas zenetörténeti háttere van, amelynek ma sem tiszázott minden részlete.
A János-passió keletkezésének ideje bizonytalan, általában az 1724-es esztendőt szokás megnevezni, mivel ekkor mutatták be. Az újabb kutatások már jó tíz esztendővel korábbi periódusra, Bach weimari korszakára datálnak néhány áriát, amelyek különböző kantátákban maradtak fenn, és elképzelhető, hogy ezek egy korábbi, azóta elveszett passió részei voltak. Akkoriban nem volt ritkaság, hogy a szerzők korábbi művekből átvesznek, átírnak bizonyos részeket az újabb darabok számára. Bach is gyakorta járt el így.
Annyi bizonyos, hogy a János-passió első előadása Lipcsében zajlott le, 1724 április 7-én, Nagypénteken (a Máté-passiót három évvel később mutatták be), és már a következő évben újból eljátszották, több szám cseréjével, kisebb módosításokkal.
A János-passiót több ízben előadták Bach életében, aki a különböző alkalmakra sok módosítást eszközölt a művön. Egy negyedik (esetleg ötödik) változatban, amely Bach utolsó éveiben keletkezett (1746 és 1749 között) lényegében helyreállt a tételek eredeti sorrendje, de kibővült az előadóapparátus. Ma – még mindig előadásonként változó kihagyásokkal – ezt a változatot szokták előadni, hiszen ezt hagyta jóvá Bach életében utoljára.
A szöveg szempontjából a János-passió nem egységes. Alapelve, hogy teljes egészében felhasználásra kerül a szerző által kiválasztott bibliai szöveg, (János evangéliumának 18-19. fejezete, valamint rövid betoldások Máté evangéliumából) amelyeket szabadon költött versek, kommentárok szakítanak meg, és időnként korálok is közbeékelődnek. A bibliai szöveget többnyire a recitativókban mondják el a szereplők: az evangelista (tenor), aki a narrátor funkcióját tölti be, valamint a történet többi résztvevője (pl. Krisztus), továbbá az ún. turba kórusok. Az áriák, ariosók, a szereplők azt ábrázolják, hogyan tükröződnek bennük az elbeszélt események. A korálok az egész gyülekezet közös reflexióit fogalmazzák meg. A szöveg szabad költésű részei javarészt B. H. Brockes híres passió-költeményére támaszkodnak (Händel 1716-os Brockes-passióját ismerte Bach), de igen sok más szerző is azonosítható a János-passió szövegei mögött (S. Heyden, Luther, J. Hermann, P. Gerhardt, C. H. Postel).
A szöveg és a zene igen szoros kapcsolatban állnak egymással ebben a műben. Számtalan helyen kimutatható a pontos szövegfestés technikája, azaz Bach zenei eszközökkel kiemeli, illusztrálja az elhangzó szavakat. Ha meggondoljuk, hogy a lipcsei Szent Miklós-templom közönsége nemcsak értette, hanem lényegében fejből tudta a szöveget, megérezhetjük, milyen elementáris erővel hathatott hallgatóira.
Bach drámai érzékét jelzi, hogy nem engedett a divatos és felületes operai teatralitásnak, az énekszólam színpadi csillogtatásának, hanem mindig mélyről fakadó, egyszerű, de hatásos és igen képszerű zenei megoldásokat keresett.
A zenei anyag érdekessége, hogy rendkívüli változatossága és minden esetlegessége mellett is megfigyelhető a műben egyfajta szerkezeti váz. A tömegek kórusjeleneteiben kisebb variácókkal ötször felhasználja ugyanazt a zenét, tehát afféle „vezérmotívum” segít egybefogni a hatalmas konstrukciót.
A János-passió így tömörebb és drámaibb, mint a Máté-passió, amaz inkább szemlélődő jellegű. Mégis elmondható, hogy ebben a partitúrában az áriák sorolhatók a legmélyebben ható darabok közé. A többnyire négyszólamú koráldallamok meleg, emberi hangja jól ellensúlyozza az egész mű drámaiságát, feszültségét.
A műben Bach az égi hatalmat mint a földi szenvedéssel szembenálló erőt ábrázolja, és ezzel (természetesen zenei zsenije által) még nála is szokatlan erővel tesz tanúságot legbensőbb hitéről.