Az Esz-dúr mise Schubert utolsó misekompozíciója; a mindössze harmincegy évet élt zeneszerző halála évében, 1828-ban vetette papírra. Az egyik korabeli kritikus szerint a mű szinte rekviemhez illően komor hangulatú. Valóban: az Esz-dúr misében mintha különös hangsúlyt kapna a bűnös ember félelme az ítélettől, Jézus Krisztus megváltó kereszthalála és a könyörgés Isten irgalmáért. Mintha az egész misén a halál közelsége érződne: a harsonák színe mindvégig erőteljesebben érvényesül, mint a trombitáké…

Már a Kyrie szinte nem e világi szépségű zenéje jelzi, hogy kivételes műről van szó, amely az emberi lét végső kérdéseit kutatja. Úgy érezzük, egy világdráma részesei vagyunk, amikor a Gloria tétel hátborzongató hatású Domine Deus szakaszát, a Credóban újra és újra visszatérő timpani-tremolót, a tercrokon hangnemváltásaival sokkoló Sanctust vagy a barokkból örökölt keresztmotívumra épített, tragikus hangvételű Agnus Deit hallgatjuk. Az énekes szólisták csak a pasztorális 12/8-ban ringatózó Et incarnatus estben és a Benedictusban kapnak jelentős szerepet. Ez a két szakasz – néhány más, lírai részlettel együtt – a mű gazdag színpalettájának legvilágosabb tónusát, Schubert áradó dallamosságát képviseli, mintegy üdítő kontrasztként ellensúlyozva a „komor” alaptónust.