„Az élő hangversenyeket azért is szeretem, mert a közvetlen élmény megértővé tesz. Ha a zene „működik”, akkor esetleges technikai problémákat észre sem vesz az ember, de amit mégis, azt is könnyű megbocsájtani. Most arra eszmélek, hogy egyszerűen nincs mit elnézni. Csak hallgatom és föl sem merül bennem, mindezt lehetne-e másképpen. Végleges és örök-érvényű, semmibe nem lehet belekötni.

 
A Nemzeti Filharmonikus Zenekar pedig azt juttatta eszembe, hogy miért is szerettük annyira a Zeneakadémia nagytermét. A MűPa kiváló koncertterme talán analitikusabb, de itt közvetlenebb és átütőbb a hangzás. Mindezekkel együtt, végül Kocsis miatt lett az egész hangverseny igazán jó. Az első pillanatokban teljesen világossá tette, hogy miért nem tud a legtöbb – egyébként nagynevű – karmester Galántai táncokat vezényelni. Az idegenek gyakran félreértik, náluk egy lassú tánc feminin, érzelmes és puha. Most viszont pontosan olyan kimért és szikrázóan kemény volt, ahogy annak tényleg meg kell szólalnia. A hangsúlyok, ahogy egy csizmasarok dobban, ez egy peckes tartású, férfias lassú! A Galántai eleje legényes, a vége fergeteges, ahogy kell!

 
A Bartók Concertóról pedig nem kell mondanom semmit. Sok-sok felvétel készült belőle és hangversenyen sem ritka. De egy ilyen minőségű élő előadás után mégis azt érzem, többször kellene meghallgatnunk. Egyszerűen csak azért, mert ez a huszadik század legjobb műve, bármikor működik és hat – és egyszerűen azért, mert jól esik.”

– dni -, 2014-09-14 

www.momus.hu