December 22-én, A diótörő első előadásán áll újra a pódiumra Kocsis Zoltán, a zenekar főzeneigazgatója, aki szeptemberben váratlan betegsége miatt súlyos kardiológiai műtéten esett át. Orvosai tanácsolták neki, hogy ekkorra térhet vissza kockázat nélkül a zenekarhoz. Az otthonában lábadozó Kocsis Zoltán betegségéről, gyógyulásáról, jövőbeni terveiről adott interjút Albert Máriának, az MTI Press tudósítójának.

– Szeptember 21. óta szűkebb környezete kérésére érzelemmentes, tényszerű közlések láttak napvilágot, nyilván a bulvárhisztériát kívánták így megelőzni. Pedig aggódtak, aggódtunk. Most, hogy már otthon van, láthatóan nagyszerű fizikai állapotban, akar-e beszélni arról, hogy mi történt? Mennyit kíván megosztani a nyilvánossággal?

– Szívesen elmondok mindent. A Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben Schobert Norberttel feküdtem együtt, ő csodálatos álmokról számolt be mint halál közeli élményről. Én semmi ilyenre nem emlékszem, csak annyira, hogy a műtétre felkészítve még Kovács Janó (Kovács János karmester) nevét motyogtam az altatóorvosnak. Bár már előbb javasoltam, hogy ő vegye át tőlem a Bartók-koncertet, az utolsó pillanatban is ez foglalkoztatott… A következő emlékem másnap reggeli. Bejött a főigazgató, Ofner Péter, és ő is azt mondta, hogy "már nagyon aggódtunk". Én meg arra gondoltam, oh, mit nem adnék egy pohár vízért. Aztán: tájékozódjunk, hol is vagyok. Észleltem, hogy ez nem a túlvilág, kezdtem megbarátkozni a helyzetemmel, azzal, hogy mindenféle csövek lógnak ki belőlem. Aránylag gyorsan alkalmazkodtam a viszonyokhoz. Az első héten kizárólag folyadékon éltem, kb. napi három litert kellett elfogyasztanom. Hamarosan egy emelettel lejjebb kerültem, majd még lejjebb, ez már a belgyógyászat volt. A saját kérésemre rövidesen elengedtek a kórházból. Természetesen rendszeresen kontrollálják az állapotomat, és nekem is ellenőriznem és naplóznom kell a "fő bűnöst", a vérnyomásomat. Ma, amikor beszélgetünk, először volt reggel 120-as a felső érték, ami ideális. Szedem a gyógyszereket, némelyiket talán élethosszig, másokat már most leállítottak, például egyféle vérhígítót. A legutolsó mellkasi röntgenem pedig a csontok normális összeforrását mutatta.

– Azt hallottuk, rendkívül nehéz műtéten esett túl.

– Azt mondják, hogy ettől, az aortadisszekciótól tartanak legjobban az intenzív sebészek. Ehhez képest egy pacemaker behelyezés vagy szívbillentyű plasztika szinte gyerekjáték. Egy nagyon hosszú aortadarabot kellett kicserélni műanyagra. A varrás hosszú, bonyolult és kényes művelet, úgyhogy ez alatt háromszor kellett a lélegeztető gép csutoráját lenyomni a torkomon, ettől rekedt lettem, most viszont megfázás miatt köhécselek. Azt mondhatom, az aortadisszekciós műtétek történetében az enyém mérföldkő lehet, csoda, hogy nem károsult az agyam, nem bénultam meg, és egyáltalán élek. A halálozási arányszám ugyanis ennél a műtétnél sajnálatosan magas. Ha utána olvas az ember a különböző szakcikkekben, megtudja, hogy az aorta három rétegből áll. Nálam már a belső két réteg átszakadt, a magas vérnyomásom miatt a véráram "robbantotta" a szöveteket. Ha nem készítenek egy mellkasi CT-t szeptember 20-án, akkor a következő próbán alighanem bevégzem, mert akkor már hiába tettek volna műtőasztalra.

– A stresszes életmód okozta a magas vérnyomását?

– Igen, megvallom, hogy a stressz előállításában hibás vagyok. Egyszerűen nem szállok le egy-egy dologról, amíg nem látom, hogy az jó. Ez sok veszekedésbe, kiabálásba kerül. Már többször elmondtam, azt tartom elfogadhatatlannak, ha egy kiváló képességű muzsikus nem törekszik a tökéletességre. Tisztelem és szívesen dolgozom a közepes képességűekkel, ha látom, hogy nem zseniálisak ugyan, de mindent megtesznek azért, hogy a produkció sikeres legyen. Bizonyos túlerőltetések sem használtak. Szeptember 13-án Bartók I. zongoraversenyét játszottam Pécsett a Pannon Filharmonikusokkal. A harmadik tétel melléktémájánál van egy fortissimo kiírás, amelyet sajátos módon túlértelmeztem, hatalmas erőt tettem bele. A frázis végén éreztem, nem kapok levegőt. Akkor szakadt át az aorta második rétege. Még beszélgettünk, vacsoráztunk, a többieknek az tűnt fel, hogy milyen keveset eszem. Azután fölautóztam a Balatonhoz, azután Budapestre.

– Tényleg csoda, hogy milyen hamar talpra állt. Már figyeli, hogyan sikerültek azok a koncertek, amelyektől kényszerűen visszalépett, például szívügyétől, a Debussy-sorozattól?

– A legutolsó koncert kivételével már minden műsor felvételét megkaptam, és meg is néztem. Vegyesek a benyomásaim még a Debussy-sorozattal kapcsolatban. Az első összeállításban szerintem túltengett a szöveg, de a másodiknál már helyrebillent az arány. Még a Concerto Budapest hangversenyét is megnéztem, amelyet nekem kellett volna dirigálnom, és amelyet Vásáry Tamás vett át tőlem. A zenekari estek közül a legkiegyensúlyozottabbnak a Howard Williams vezényelte koncertet tartom, lényegesen jobb volt, mint a következő koncert Christian Zacharias vezényletével. Ami a szeptember 25-i évadnyitó Bartók-estet illeti, Kovács Janó az Kovács Janó, hatalmas operai rutinnal. Én inkább a két énekesre összpontosítottam A kékszakállú herceg váránál. Tetszett, hogy ennyire eltértek a karakterek. A szilárd lábakon álló, sokat tapasztalt Kékszakállúhoz olyan Judit illik, mint Szántó Andreáé, aki negyedszer is képes kimozdítani a férfit a nőnélküliség állapotából. A Bartók Új Sorozatból hiányzik még A kékszakállú herceg vára, és akármennyire jó énekesekről és vérbeli színpadi jelenségekről van szó, semmiképp sem kerülhető meg, hogy korrepetáljam azokat, akikkel majd felvesszük az anyagot. Léteznek ugyanis megoldások, amelyek pontatlanok, de az operai tradíció során polgárjogot nyertek, ennek folytán a közönség támaszthat az előadókkal szemben olyan elvárásokat, amelyek Bartók utasításainak kifejezetten ellentmondanak. Nem csupán a metronómjelzésekre gondolok, hanem olyasfajta bartókiádákra, parlando-rubato előadásmódra, hangsúlyokra, agogikára, amelyekkel természetesebbé tehető a kifejezés. Arra a beszédszerűségre gondolok, ami a Pelléas és Mélisande-nak is sajátja. Bár Bartók nem használ olyan sebességű szótagolást és olyan hosszúságú mondatokat, mint Debussy, illetve Maeterlinck, és elismerhetjük azt is, hogy Maeterlinck nagyobb költő, mint Balázs Béla. Más kérdés persze, hogy bizonyos értelemben Debussy fölülmúlja Maeterlincket. De ő változtat a költő dramaturgiáján, hogy még sejtelemesebbé, még szimbolikusabbá tegye a színművet. Bartók ugyan semmit sem hagyott ki Balázs Béla szövegéből, de hogy A kékszakállú dramaturgiája ilyen kerek egész, az nem a misztériumnak, hanem Bartók zsenijének köszönhető.

– Mit tanácsoltak az orvosai, mikor térhet vissza kockázat nélkül a zenekarhoz?

– A december 20-i próbára, A diótörőre. A darab nem bonyolult, nem kínál föl stresszhelyzeteket, és többször játszottuk Novák Jánosékkal. A Capriccio vagy A hallgatag asszony, az persze más lenne. A munkarendem ütemtervbe szorítható ugyan, de nem kell "blokkolnom", mint egy gyári munkásnak. Most, hogy itthon lábadozom, bebizonyosodott, hogy a távolból való, e-mailes érintkezés talán még intenzívebb, hatékonyabb is, tudom innen irányítani a munkát.

– Mintha szóba került volna, hogy könyvet ír a betegségéről…

– Naplót egyébként is írok, elég bőbeszédűt. De nem hiszem, hogy a feljegyzéseimet a szélesebb közönség elé kellene tárnom. Arra jó, hogy leszűrjem a velem és általam történteket. Azt hiszem, meg kell várni azt az időt, amikor már kellő – mondhatni: szinte történelmi – távolságból tudja szemlélni a dolgokat az ember. Én még eléggé benne vagyok, itt a sebem a mellkasomon, érzem, hogy összevissza ropognak a szerveim. Még zavarnak zongorázásnál, főleg a forgó mozgásoknál, a nagy helyzetváltoztatásoknál. De már gyakorolok, és meg is tanultam egy darabot, egy Rahmanyinov-etűdöt. A vezénylésnél ez nem probléma, hiszen állok, a testhelyzet optimális a maximális erőkifejtéshez.

– Párhuzamosan dolgozik majd A kékszakállúval és a Capriccióval? Richard Strauss operája nagyon nagy falat.

– A Capriccióban az a kérdés, hogy mi a lényeg, a szöveg vagy a zene. A hősnő, Madeleine grófnő a költőnek és a zeneszerzőnek is randevút ad. Elég bátor gesztus, hogy a műfaj alapos körüljárása – és nem utolsó sorban: 14 opera megkomponálása – után Strauss az inas bejelentésével fejezi be a darabot: "a vacsora tálalva van". Erre Pierre Boulez egyik mondása is rímel, véleménye szerint nincs jelentős különbség az operai és a hangszeres zene között. Kivált, ha Mozartra gondolunk – ezt már én teszem hozzá. Nagyon jó a Capriccio befejezése, mert ha a mozarti alapelveket vesszük, akkor az "arany" arányok fontosak.

– Milyen tervek kerültek a laptopjába?

– A következő, 2013-14-es évad teljesen kész, és nem fog szűkölködni meglepetésekben. De a nagy Strauss-felfedezéseket, például Az úrhatnám polgárt, az utána következő évadokra tartogatom.