Vissza a természethez!

Richard Strauss: Daphné – a Nemzeti Filharmonikusok előadása a Művészetek Palotájában, 2011. október 5.
 

2011-10-18

Az utóbbi idők operai tanácstalanságában egyedüli biztos pontnak tekinthető, hogy az egymást rövid időközönként váltó és egymással homlokegyenest ellenkező programokat hirdető vezetők mindegyike hangsúlyozza a Richard Strauss-életmű fontosságát. A Kovalik–Fischer-éra a Strauss-repertoár megerősítését tűzte zászlajára a Ház falai között, s ezen ígéretét egy minden tekintetben pazar Élektrával, majd egy nem felkavaró, de az előzetes várakozásokat jóval felülmúló Rózsalovaggal váltotta be. A Horváth Ádám átmeneti vezetésével előkészített évad (melyet éppen most taposunk) egyetlen valóban értékelhető momentumának a háború óta nem játszott Arabella feltámasztása tűnt előzetesen – izgatottan várjuk a márciusi premiert, melyet aligha halaszthatott volna el az azóta hivatalba lépett még újabb, ezúttal kormányfői szinten felügyelt vezetés, melynek főzeneigazgatója székfoglalójában szintén a bajor mester mellett tett hitet.

Ugyanakkor van egy olyan vetülete a Strauss-repertoár feltámasztásának, mi több: bővítésének, mellyel mintha nem számolnának a mindenkori vezetők: nevezetesen a közönségérdeklődés feltűnő hiánya. Ma már aligha vonható kétségbe, hogy Strauss operái nem csak az Ariadnéig bezárólag tekinthetők valódi értéknek, hanem azon túl is, egészen az életművet jelképesen és ténylegesen lezáró Capriccióig. Míg pár évtizede rosszalló megállapítások sorát olvashattuk különböző honi szakkönyvekben a kései Strauss-stílus „túlérettségéről”, e művek l’art pour l’art jellegéről, vagyis kevéssé haladó voltáról, addig ma gyökeresen más szemmel nézünk rájuk. Az esztétikumot önmaga tárgyává emelő művészi hozzáállás, s a stílusok kavalkádját felvonultató, azt önálló stílussá nemesítő eklekticizmus nagyon is időszerűvé vált (nem véletlenül kiáltották ki A rózsalovagot minden posztmodern művek ősének) – de a jelek szerint kevéssé kavarja fel a budapesti publikumot, mely mind az Élektrát, mind A rózsalovagot csak az első néhány előadáson fogadta lelkesedéssel. (Kis adalék: pár héttel Renée Fleming budapesti koncertje előtt az ő nevével fémjelzett Capriccio HD-vetítése félig sem tudott megtölteni egy mozit.) Az okok keresése messzire vezetne – a honi operarepertoár leépülésének az utóbbi pár évtizedben megindult folyamata legalább olyan súllyal esik latba, mint az Operaház háború utáni nagy korszakának politikailag irányított németellenessége, mely kis híján a Wagner-repertoár folytonosságát is megszakította, nemhogy a háború előtt is törékeny lábakon álló (mert akkor még túl modernnek számító) Strauss-művekét. S hogy mi a megoldás? Semmiképp sem a megfutamodás – elvégre a közönséget nem lehet valamihez hozzászoktatni úgy, hogy azt a valamit eltitkoljuk előle. Strausst – minden nehézsége ellenére – játszani kell: jó előadásoknál többet semmiféle propaganda, műismertetés, pozitív kritika, netalántán szelíd erőszak sem ér.

A Nemzeti Filharmonikusok koncertszerű Daphné-előadása nem csupán fontos láncszeme a budapesti Strauss-reneszánsznak, de egyenesen bizonyítékul szolgált annak létjogosultságához. A darabot tavaly már a miskolci közönség is hallhatta – nem lévén jelen az akkori, elragadtatott kritikákat kiváltó hangversenyen, csak sejthetem, hogy az elmúlt másfél év alatt még kiérleltebb lett a produkció, mely a zenekari játék megvesztegető tökéletességét prezentálta a közönségnek (mely – kell-e mondani? – nem töltötte meg a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet). Éneklő vonósok, bukolikus hangulatot árasztó, nemesen egyszerű fafúvósszólók, karcsún csengő rezek kápráztatták fülünket. Kocsis Zoltán minden bombasztikusságtól mentesen dirigálta az erre csábító, helyenként vastag felrakású partitúrát: mindvégig szigorú kontroll alatt tartotta az anyagot, sosem hagyta rászabadulni az énekesekre – általában véve vérbeli operakarmesteri erényeket figyelhettünk meg nála a tőrőlmetszetten szimfonikus fogantatású Daphné vezénylése során, melyeket korábbi operadirigálásaikor néha hiába kerestünk.

Rost Andrea a Haydn-opera Eurüdikéjének megformálása óta először nem csak magas színvonalú, minden tekintetben kiérlelt és profi, de egyenesen megrendítő alakítást nyújtott. A szerepkörváltás éveiben járó művész új szerepei közül sem Mimit, sem Desdemonát nem éreztem annyira testhezállónak, mint Daphnét. A hang minden regiszterben kiegyenlítetten cseng: a szólam legkényesebb pillanatai is maximális beteljesültséggel szólalnak meg Rost Andrea előadásában, ráadásul a művész érti és érzi azt a deklamatív, ám néha valódi melódiákba oldódó stílust, amiben Strauss operája fogant. S ami ennél is több: ezúttal valóban ihletett alakításnak lehettünk tanúi. Az átváltozás-zene szöveg nélküli éneke valóságos hangszerszólóként olvadt a zenekar szólamaiba – ezekben a katartikus pillanatokban színpadi eszközök nélkül, pusztán auditíve sikerült érzékelhetővé tenni ember és természet végleges összefonódását.

Janez Lotrič szinte lehetetlen feladattal birkózott meg: a közvéleményben drabálisként számon tartott Wagner-hősök hangjára koncipiált szólamot apollói karcsúsággal szólaltatta meg, egyszerre érzékeltetve az isten félelmetességét és nemességét – az archaikus és a klasszikus görög isten-képet. Horváth István minden egyes szereplésével fokozatosan vetkőzi le elfogódottságát, ám megőrzi művészi alkatának hamvasságát, vagy ha mondhatjuk így: bumfordi báját – s ezek a tulajdonságok a szinte korlátlan magassággal és elmélyült énekkultúrával megáldott tenor számára most kulcsfontosságúak voltak a naiv szerelmes pásztor, Leukipposz megformálásához. Palerdi András Péneioszként kevés énekelnivalóját is jelentőssé tudta avatni basszusának súlyával – vele ellentétben Iulia Merca altja kellő mélységek híján elszíntelenítette Gaia nagyon is jelentős karakterét. A mellékszereplők egytől egyik kiválóan álltak helyt (köztük első pásztorként Horváth Ádám is, aki pármondatos szerepekben rendre színvonalas teljesítményt nyújt). Igazi ensemble-teljesítmény szavatolt tehát az előadás viharos sikeréért – ezért őszintén reméljük, hogy az operaházi tervek mellett a Nemzeti Filharmonikusok is további Strauss-operákkal lepnek meg minket a jövőben. Lassan-lassan talán a közönség is rákap az ízükre.

Bóka Gábor