Akik ismerik Szvjatoszlav Richter életrajzát, tudják, hogy a művész nemcsak önálló zongora-esteken és versenyművek szólistájaként lépett pódiumra, de elkötelezett és aktív kamaramu-zsikus is volt. Játszott együtt hegedűssel, brácsással, csellistával, vonósnégyessel, dalesteken kísért, és persze szerette a négykezes és kétzongorás repertoárt. Természetesen akadtak kedves partnerei, de még ezek sorában is a legdédelgetettebbek közé tartozott az Oleg Kagan–Natalja Gutman hegedűs–csellista házaspár. Oleg Kagannal Richter szívesen adott szonátaesteket, Natalja Gutmanról pedig mindig felsőfokon nyilatkozott, és lelkesen dicsérte játékát zenehallgatói naplójában; közös lemezeik ma is kaphatók. Oleg Kagan 1990-ben, 44 évesen elhunyt, Natalja Gutman azonban él és dolgozik: 69 évesen is járja a világot, töretlen lendülettel koncertezve. Legutóbb, január 12-én, szerdán a Nemzeti Filharmonikusok szólistájaként lépett fel a Művészetek Palotájában. A zenekart Kocsis Zoltán vezényelte, aki hajdan szintén kamaramuzsikált Richterrel, a hangverseny tehát a nagy zongoraművész két egykori partnerének együttműködése jegyében zajlott.

A két terjedelmes számból álló Dvořák-műsor egyszerűen, de frappánsan épült fel: a Cselló-versenyt 1895-ben, Az új világból alcímmel ismertté vált 9. szimfóniát 1893-ban fejezte be a zeneszerző. Az első részt a versenymű töltötte ki. A évek múlása, tudjuk, nyomot hagy a vonósjátékon: a legtöbb művész esetében kisebb-nagyobb mértékben salakossá válik a hang, sérül az intonáció tisztasága, és persze lanyhul mind a húrokat lefogó bal, mind a vonót kezelő jobb kéz technikája. Natalia Gutman azonban, úgy látszik, a ritka, szerencsés kivételek közé tartozik: hangszeres játéka szinte intakt, legfeljebb a legmagasabb fekvésű hangokhoz érve tapasztalhattunk olykor némi bizonytalanságot, ez azonban nem befolyásolta az élményt. Nem nehéz megfogalmazni, milyen ez a muzsikálás. Középpontjában alighanem a hangszeres hang kultusza áll: az öblösen zengő, hatalmas csellóhangé. Emellett fontos a zene folyamatos be-széltetése, a dallamok retorikus megközelítése. Ez utóbbi jelentősen kihat a ritmusértelmezésre és általában az időkezelésre: Gutman vonója alatt a ritmika még a gyors tételekben is szabadon lélegzik, játékában szinte mindig jelen van a rubato, és általában az előadásmódot az idővel való nagyvonalú gazdálkodás határozza meg. Fontos még a gesztusok súlya: annak ellenére, hogy női muzsikusról van szó, nem lehet nem észrevenni az erő, az akcentusok meghatározó szerepét, amely egészében robusztus összhatást eredményez. Minden percében mélyről fakadó, egyszerre ösztönös és tudatos, maximálisan átélt és hiteles Dvořák-csellóversenyt hallottunk Natalia Gutmantól, délceg nyitó Allegróval, bensőséges Adagióval és feszes-heroikus fináléval. A közönség lelkesen ünnepelte a művésznőt, aki ráadásként mi mást játszhatott volna: Bach-tételt választott, a C-dúr szólószvit első Bourrée-ját adta elő, elbűvölően könnyed és üde, rugalmas táncritmussal, salaktalanul tiszta, gömbölyded hangon.

Kocsis Zoltán és a Nemzeti Filharmonikusok együttese már a versenymű kíséretét is magas színvonalon látta el, a szimfóniában pedig karmester és zenekara elemében volt. Kocsisról régóta tudjuk, hogy szívügye a Dvořák-életmű, s örömmel vezényli a zeneszerző ismert és kevésbé ismert opuszait, nem csoda, hogy most szinte lubickolt a lehetőségekben. A nyitótételt tágas hangzástér, hangsúlyokban és indulatokban bővelkedő zenélés jellemezte; sűrűn és sötéten zengett a vonóskar, és remek fúvós megmozdulások tanúi voltunk, például a kürtök és a fuvola részéről. A Largo protagonistája, az angolkürt megindítóan személyes tónussal, bensőségesen intonálta az amerikai népzenei ihletésű dallamot. Remeknek éreztem a tételben a nagybőgők pizzicatóit. A scherzo feszes ritmikája és sodrása éppúgy meggyőzött, mint a triószakasz áttet-sző, fényes hangzása. Végül a finálé a remekül eltalált színek, témák karakterek valóságos kavalkádját hozta: Kocsis minden új formaelem felé az Egész markáns felmutatása és az aprólékos kidolgozás kettős igényével fordult, eredményként pedig nagyformátumú értelmezés született, amely felmutatta a zene összetettségét, a benne megnyilatkozó sokféle hatással: a témákat visszaidéző 9. szimfónia Beethovenjétől a bécsies tánchangulat Schubertjén át a borongós Brahmsig, valamint az amerikai és a cseh népzenéig. Mindez együtt, szilaj sodrású tempóval, markáns ritmikával, egységes formába öntve pompásan hatott, nem csoda, hogy a közönség a szimfónia után is ráadást követelt: az e-moll hangnemben maradva az op. 72-es sorozat második szláv táncát hallottuk.

Csengery Kristóf
Új Zenei Újság, 2011. január 16.