Ha a koncertlátogatók meghallják a Schönberg nevet, fejvesztve rohanni kezdenek az ellenkező irányba – foglalja össze a magyar közönség hozzáállását a zeneszerzőhöz Kocsis Zoltán. Mégis, ma megszülethet Schönberg nyolcvan éve írt Mózes és Áronjának első hazai bemutatója a Miskolci Operafesztiválon. Pedig sokan azt gondolták, még jó ideig kell várni erre a pillanatra.

Schönberg neve hasonló hatást vált ki a műveltebb körökben, mint az Ulysses: sokaknak van róla véleményük, de csak nagyon kevesen olvasták, és még kevesebben élvezték. Ám amíg Joyce művének elolvasásához nem kell újra megtanulnunk az ábécét, Schönberg azt várja el tőlünk, hogy tanuljunk meg újra hallani. A zeneszerző elvetette ugyanis a fizika jelenségeire, és a sok száz éves zenetörténeti hagyományokra épülő hangnemeket, és saját hangrendszert dolgozott ki, a dodekafóniát, amelyben minden hang egyenlő szerepet kap. A Mózes és Áron is így készült, és nemcsak a hallgatóság számára jelent kihívást, hanem a zenészeknek is: szinte eljátszhatatlan.

– Nincs még egy stílus, amely olyan minőségű figyelmet és a hallásnak azt a felső dimenzióját igényelné, mint Schönberg zenéje. Hogy érzékeltessük, körülbelül annyival nehezebb Wagner Az istenek alkonyánál mint egy késői Beethoven-szonáta egy könnyed Mozart-szonátánál. A kellő előképzettséggel rendelkező hallgatót azonban olyan zenei tájakra kalauzolja el, ahova senki mással nem tudna eljutni. Attól nem féltem, hogy a zenekar ne tudná megoldani a rábízott feladatot, hiszen nagyszerű együttes van a kezeim alatt, és a munkánkban az utóbbi tíz évben is kiemelt helyet foglaltak el a kortárs művek bemutatói – meséli Kocsis Zoltán, aki a Nemzeti Filharmonikusok zenekarát és énekkarát vezényli majd a Giorgio Pressburger által rendezett gigantikus operában. Laikus zenehallgatóként persze jogosan merül fel bennünk a kérdés, hogy vajon zeneakadémiai diploma kell-e Schönberg hallgatásához.

– Ezt a szakértők szeretik túlmisztifikálni. A dodekafón zenébe kétségtelenül energiát kell fektetni, de az, aki Bartók életművéből az opus 16. és a Táncszvit közötti részt élvezni tudja, az már Schönberg zenéjében is eligazodik. A hallása ösztönösen alkalmazkodik az új környezethez. Egyébként a Mózes és Áronban Schönberg elindult egy új hangrendszer felé, amely már nem tisztán a dodekafónia. Ha a Mózes és Áront el kéne helyezni a Schönberg-életműben, akkor egy hasonlattal azt mondanám, hogy ez az a pont, amikor az ősrobbanás után az anyag elkezd összeállni, új formákat felvenni. A tonalitás lerombolása után új világrendbe illeszkednek a hangok. Mindenféleképpen van haszna annak, ha megismerkedünk Schönberggel, mert a zenéje mélyen a német hagyományban gyökerezik. Ha értjük Schönberget, akkor utána más füllel hallgatjuk majd Brahmsot is – magyarázza Kocsis Zoltán.

A dodekafóniát sokan zsákutcának tartják, és az ő véleményüket támasztja alá, hogy ma már igen kevés ilyen mű készül.

– Szerintem a dodekafóniának van jövője, de csak ha megtanul emberközpontú lenni, ha fogódzókat ajánl a közönségnek, amelyeken egyre magasabbra juthat. Ettől függetlenül én Schönberget hatalmas zeneszerzőnek tartom, olyannak, mint Wagnert, akit megkerülni lehet csak, megmászni nem – teszi hozzá a karmester.

Az erős önéletrajzi ihletésű, de mély teológiai kérdéseket is boncolgató mű bemutatója a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon jöhetett létre, a fesztivál és a Nemzeti Filharmonikusok koprodukciójaként, amelyben a főszerepeket külföldi sztárok éneklik majd. A helyszín egyáltalán nem véletlen, hiszen a fesztivál közönsége hagyományosan nyitott a kortárs, vagy nehezebben befogadható művek irányába. Alban Berg Luluja, ha lehet, még Schönberg műveinél is szigorúbb dodekafóniára épül, Berg másik műve, a Wozzeck pedig arról híres, hogy Prága polgármestere szívinfarktust kapott tőle, annyira felbosszantotta. A miskolciak a jelek szerint jobban bírják a dodekafóniát: eddig mindkét mű nagy sikert aratott.

Lorenz Péter
(Népszabadság, 2009. június 17.)