Természetesen nem hagyományos koncertről szól a beszámolóm, hisz ott a villamosokról sosem esik szó, hanem a Nemzeti Filharmonikusok nyolc és tizenhárom év közötti gyermekek számára ajánlott koncertsorozatának befejező epizódjáról. Tesztelendő, hogy az említett életkorok képviselői képesek-e élvezettel végigülni a koncert két hosszú részét – egy zenészbarátom gyermekeivel, egyikük nyolc, másikuk tizenhárom éves, villamosoztunk el a Művészetek Palotájába, vasárnap délelőtt.

Már a bejáratnál megfogalmazódott bennem: igen, ezért az intézményért, azokért a programokért, amiket itt élvezhetnek a csimoták (hogy a koncerten jutalomkönyvet osztó kiadót – Csimota – is megidézzem): érdemes a Combino városában élni. Mindenhol rajzlapokkal futkosó gyerekek, fegyelmezetten vonuló iskoláscsoportok, kólát követelő kisiskolások, az emeleten serény rajzszakkörök, melyeknek minden résztvevője elmélyülten alkot és keni össze nemcsak a kezét, hanem a ruháját is a palettájával – ez fogadott azon a felettébb üdítő vasárnap délelőttön. Mint mindebből kitetszik, nem lehet a Nemzeti Filharmonikusok Témák és változatok címre keresztelt koncertjéről hagyományos kritikát írni, hiszen egy gyermekelőadásnak nem a zenei megformálás minősége a fokmérője, hanem az, hogy milyen hosszan és milyen mélyen tudja lekötni a mozgolódásra és széktámlarugdosásra meglehetős hajlamot mutató közönség figyelmét.

A szórakoztatásról Kovács Sándor, a Zeneakadémia kiváló tanára, zenetörténész, gondoskodott: röviden összefoglalta, mi is a variációsorozat lényege. Van Combino villamos, Tátra, banán és sok minden más fajta, de a maga módján mind villamos. Mert mi is a villamos, kérem, tette föl a kérdést, amit magamban Ottlikkal válaszoltam meg: rút csingilingi ház. Változat egy témára, így hangzott a válasz. És hogy kultúrtörténeti párhuzamoknak se legyünk híján, bemutatta Monet-nak a roueni katedrálisról készült sorozatát. A Monet-képek közé – mintha kifogott volna előadónkon a technika – bekerült egy édes kis kutya képe. Kovács Sándor a kutyafajtákkal folytatta (a képek, ha jól sejtem, a korosztály által előszeretettel látogatott szupercukiságok weboldalról lettek lementve): volt kerek kutya, széles és hosszú, nyalka és élénk. Kovács Sándor – hangsúlyozom még egyszer, zeneakadémiai oktató – hangot adott az engem is foglalkoztató kétségeinek: vajon megismerik-e a kutyák egymást, hiszen annyi fajta van; majd a zongora mellé ült, és elpötyögte az Ah, vous dirai-je, Maman-t (K. 265), vagyis a ma már Hull a pelyhes fehér hóként ismert gyerekdalt.

A témára a szinte még gyermek Mozart variációit Oravecz György zongoraművész játszotta el, könnyedén, kedvesen. Majd miután Kovács Sándor megemlékezett pár szóban Dohnányi Ernőről, és arról, hogy a jeles magyar milyen vicces, kiváló ember is volt – bár könnyen felejtett -, az addig csak jól mulató zenekar eljátszotta, méghozzá olyan kiválóan, ahogy még sosem hallottam, Dohnányi Változatok egy gyermekdalra című – Glenn Gould szavával élve – ellen-zongoraversenyét.     

A zenekart vezető Antal Mátyás – ez mindvégig világos volt – egy pillanatra sem éreztette, hogy ez a koncert nem olyan fontos, mint a nagyoknak, a nagy-közönségnek szóló előadások: különösen a rézfúvósok és a hegedűsök teljesítettek úgy, mintha az esemény este fél nyolckor vette volna kezdetét. Az ütősök apró hibáitól eltekintve a koncert meggyőzött arról, jó lehet gyereknek lenni Pesten.

A sorozat címe: Zenevarázslat, nem csupán az előadókra utalt. Csönd volt ugyanis a nem is oly rövid Dohnányi-darab alatt: mély csönd. Vagyis a gyerekek Dohnányit legalább annyira élvezték, mint Kovács Sándor képeit és bevezetőjét.

A második részben Kovács Sándor – mély sajnálatomra – kevesebbet volt színen: a Paganiniről szóló felvonás elején elmondta, hogy Paganini mindig feketében járt, sápadt volt, és nemcsak játékával szolgált rá az ördög hegedűse címre. Baráti Kristóf a La Campanellával, vagyis Paganini h-moll hegedűversenyének részletével mutatkozott be. A vicces momentumok közé sorolhatom, hogy amikor a harangtornyocska (vagyis a la campanella) csengését-bongását kérte Kovács Sándor az ütősöktől, azok a háttérben éppen diskuráltak, és riadtan vették észre, hogy ők következnek. A Liszt átdolgozását követő – ismét Oravecz György által előadott – Rahmanyinov Rapszódia (egy Paganini témára, op. 43.) alatt a barátom kisfia már rakoncátlanabb volt: nem az előadásnak volt több makulája, hanem a koncert nyúlt egy kicsit hosszabbra a kelleténél.

A koncert után, a villamos felé haladva, kifaggattam a gyerekeket, kinek hogy tetszett az előadás. A tizenhárom éves kislány lelkes volt: nagyon jó zenekar, csodálatos. Baráti Kristóf is jó volt, de sok volt nála a húrhang, a balkezes pizzicato elég merev lett, a középrészben pedig, a kápánál nagyon csúnyán szólt a hegedű, és egyáltalán, az előadás nem volt olyan tüzes, mint vártam.

Megmondom őszintén: nem erre számítottam. Egyébként igaza volt.

Kolozsi László
(Revizor, 2009. március 8.)