A zenei jeles napok most, szeptember végén szorosan követték egymást. 25-én a Nemzeti Filharmonikusokat hallottuk Kocsis Zoltánnal, 26-án a Fesztiválzenekar titokkoncertjét Fischer Ivánnal.

Mindkettőnek világnagyság szólistája volt, Kocsisnak Vadim Repin orosz hegedűművész, Fischer Ivánnak a budapesti koncertjével nyilvános szerepléseitől búcsúzó kiváló zongorista, a hetvenhét esztendős Alfred Brendel. Repint a zenei közvélemény többsége napjaink egyik legkiválóbb hegedűseként ünnepli.

Tisztázzuk: Repin nagyszerű hegedűs, virtuóz, kikezdhetetlenül pontos, biztos kezű muzsikus. Csakhogy – nem csak számomra! – Repin eddigi produkcióiból (mint Budapesten tavaly tavasszal a Brahms-hegedűversenyből) mindig hiányzott valami. Többnyire a lényeg: a muzsika átélt ihletettsége, a kompozíció „lelke”. Repin általam ismert eddigi produkcióit valami keménység, ridegség hatotta át, mint egyik találóan fogalmazó, kitűnő zenetudós mondta, „mintha vastraverzeken játszana”. Nos, a Beethoven Hegedűverseny első szólóbelépésétől kezdve nyilvánvalóvá vált, hogy ez a kritika többé nem helytálló. Egy tökéletesen új, csupa szív, mélyen érző, végtelen odaadással muzsikáló, nagy művész játékát hallottuk. Nyoma sem volt itt a poroszos szigornak, a hangszeres tudás fitogtatásának.

Csodálatos felszabadultságot, átélést, éppen hogy a Beethoven-zene lelkét megragadó, pazar tolmácsolást kaptunk. Játékából sugárzott a felszabadult boldogság, az oly jól ismert mű élményszerű újrafelfedezése. Mint tudjuk, Beethoven Hegedűversenye már életének fájdalmas és küzdelmes, Romain Rolland híres szavaival „a nagy, teremtő vívódás” korszakában íródott. A mester már szembetalálkozott a megsüketülés rémével, már megírta heroikus remekműveit, az Eroica szimfóniát, az Appassionata zongoraszonátát és a Razumovszky vonósnégyeseket. A III. (Eroica) és az V. (Sors) szimfónia gyötrelmes munkálatai között Beethoventől szokatlan gyorsasággal megkomponált Hegedűverseny viszont az életigenlés, a természetszeretet, az áradó boldogságmuzsika ritka remeke. Repin tökéletesen ráhangolódott a mű karakterére. Az ördöngös virtuozitással eljátszott kadencia után az égi varázslatként pianissimo megszólaltatott, daloló melléktémát ilyen szépségben csak a legnagyobbaktól hallhattuk, a második tétel nyáralkonyi természetidilljében csodálatosan szárnyalt a hegedű, s magával ragadott a befejező rondó pompázatos körtánca. Az utóbbi esztendőkben élő előadásban ennél szebb Beethoven Hegedűversennyel nemigen találkoztunk.

Az előadás második felében Rahmanyinov II. szimfóniája volt műsoron. Ismeretes Kocsis bensőséges kapcsolata a Rahmanyinov-muzsikával. Nem vitás: a kitűnő karmester mindent tud erről a zenéről (az óriásművet partitúra nélkül vezényelte), pompásan bánik zenekarával, minden színt, dinamikát, zenei mondanivalót kihoz a produkcióból. Kicsit félve mondom, sokunk számára ez mit sem változtat azon, hogy a Rahmanyinov-szimfóniát a mai kor ízléséhez mérten túlontúl szentimentálisnak, a megszólaló értékes zenei anyaghoz képest nyomasztóan hosszadalmasnak érezzük. Most is ez volt a benyomásunk, de ez nem Kocsison múlott, ő mindent megtett a darab érdekében.
(…)

Szász István
(Népszava, 2008. október 4.)