Gyereknek alkotni valamit – na, az a művészet. Ott nincs kegyelem. Olyan, mint a humor, vagy a cirkusz. Nincs meg nem értett szerző, előadó, alulművelt közönség. Nincs rokonok, kollégák, brancsbeliek némileg vigasztaló, egyszer használatos laudációja.
Tiszta a képlet: vagy sikerül, vagy nem.
A most megjelent, A csodafa című kiadvány halálos kombinációnak tűnik: elvileg egy szimpla mesekönyvvel is meg lehet bukni (gyerekkönyv esetében sok múlik a képi világon), és még nagyobb a kockázat, ha a történethez egy kortárs zeneszerző komponál szimfonikus muzsikát. Hiszen meglehet, a gyerkőc olyat még nem is hallott, és az első randin Mozart még elmenne, de a modernebb hangzás már egyből kiveri nála a biztosítékot.
Kezdjük az alappal: a mese fantasztikusan jó – oltári nagy közhely, de gyerek és felnőtt egyaránt megtalálja benne a maga szintjén neki valót. Előbbi a dialógusokkal megpakolt, pasztorális környezetbe helyezett, akcióval kombinált okítást, utóbbi pedig a némileg kisherceges parabolát.
A képi világ egyenletes, a nagy foltok és a tele színek jó arányban váltakoznak az apró, képregényszerű fázisrajzokkal és a szövegek alá kent mázolmányokkal.
A tipográfiával azonban akad egy kis gond.
Az – régi, de – jó ötlet, hogy bizonyos kulcsmondatokat nagyobb betűkkel emelnek ki, a nem hétköznapi betűtípus azonban igencsak megnehezíti a normál méretű kenyérszöveg olvasását. A karakterek sajátos jellege miatt az estére kissé leharcolt szülő a k betűt könnyen olvassa h-nak, a g betűt pedig q-nak, és csak pár mondat után jön rá, hogy deklamációja miért tűnik kissé arisztokratikusnak és latinosnak.
De sebaj, a könyv mellé jár egy CD is, melyen Mácsai Pál mondja a mesét – tiszta k-kkal és g-kkel. És nem mellesleg figyelmet lekötően.
És a CD-n, a mesélő mondatait körbefonva, illusztrálva, erősítve, kiegészítve szól Orbán György zenéje, melyet a komponista a Nemzeti Filharmonikusok felkérésre írt a meséhez. Abszolút tiszta, szép, kifejező erejű muzsika, ne legyen szégyen: alkalmazott művészet, a legjobb fajtából.
A kiadványt ismertető-beharangozó szövegek Prokofjevet (és na, melyik művét?) állítják A csodafa mellé, ami szerintem nem a legtökéletesebb párhuzam. Bár a legerősebb közös vonás nyilván az, hogy mindkettő „gyerekdarab”, ám ha a meglehetősen ütős történetet vesszük alapul, akkor ez a mű inkább Stravinsky Katonájára hajaz. Csak itt nem katona, hanem kertész szerepel – és nem bukik el. Nagyon szép, afféle „állj meg néha egy kicsit, és gondolkodj el rajta” mese.
(Na jó: annyiban jogos a Péter-párhuzam, hogy a CD-n a mű meghallgatása után megismerkedhetünk a hangszerekkel, de hát az már a bónusz.)
Egyébként május elején az előadók a Fesztivál Színházban bemutatták a művet, amely sikerrel esett át a tűzkeresztségen.
Remélem, nem csak egyszeri eseményről volt szó, s azt is, hogy ha már ez a belga-magyar, prózás-zenés (és persze -rajzos) koprodukció így összejött, előbb-utóbb alapműként tekinthetünk rá.
MARIANNE PONCELET: A csodafa
CD-melléklettel
Ford.: Tóth Krisztina
Illusztrációk: Takács Mari
Zeneszerző: Orbán György
Km: Mácsai Pál, Nemzeti Filharmonikus Zenekar (vez.: Antal Mátyás)
48 oldal
3900 Ft
Csimota Könyvkiadó
SzJ
(Café Momus, 2008. június 5.)