Nem könnyű manapság zeneszerzőnek lenni. Az ember nem írhat annyira rossz művet, hogy a közönség ne jutalmazza azt legalább gyér, mégis magabiztosnak ható tapssal. Napjainkban a publikum a nyilvánvaló arculcsapásra is a disztingvált és bevett tetszésnyilvánítás szokásos formájával reagál.

Megvallhatom, bizony irigylem a régieket, akik olyan biztosak voltak saját ízlésükben és világnézetükben, hogy némely hangversenyt (tárlatot, felolvasóestet stb.) hangos botránnyá változtattak azzal, hogy hangot adtak nemtetszésüknek. Ma ilyesmire reményünk sem lehet. Ma mindent le kell nyelni. Lehetséges volna, hogy mindaz, amit zeneként hallgatunk, és nem nyer tetszést fülünkben, valójában jó, legfeljebb mi nem érünk fel hozzájuk? Meglehet, itt hibázunk, ha azt hisszük, hogy e műveket az értelem vezeti, s jó úton járunk, ha a zene hagyományos fogalmával közelítünk felé – ennél fogva nem is olyan nagy baj, hogy a közönségnek nincs véleménye.

A hallgatók reakcióját figyelem, miközben Dukay Barnabás Szimfóniák az éjféli Naphoz című kompozíciót hallgatom, és feljegyzem a stációkat: meglepetés („Mi ez?”), elutasítás („Na, ezt már nem!”), felháborodás („Kikérem magamnak!”), röhej („Ez csak egy vicc, ugye?”) majd végül beletörődés („Egyszer úgyis vége lesz!”) – jönnek egymás után. Pedig Dukay műve – bár nem vagyok biztos abban, hogy a „mű” kifejezést ez esetben jogom van használni – nem rossz. Egyáltalán nem az. Mert nincs mihez képest rossznak vagy jónak lennie. Már a kérdés is értelmezhetetlen. Legfeljebb akkor tűnhet annak, ha valóban zeneműként hallgatjuk, ha az értelem felől közelítjük. Pedig az efféle művek valami egészen mást céloznak: olyan mértékű absztrahációt szenvednek, hogy reménytelen őket saját érzékeinkhez, vagy értelmünkhöz kötni, a szféra, melyben teret kapnak, s melyben mozognak, messze túl van ezeken.

Túl nagy a kontraszt a Dukay-kompozíció és a Beethoven-opusz, a B-dúr zongoraverseny között. Nehéz a korábban hallottak után igazán elmélyednem benne, de az első tétel közepére valamelyest sikerül. A vendégszólista, az angol Ian Fountain nem hoz semmi nagyszerűt, semmi emlékezeteset, amiért érdemes volna megjegyeznünk a nevét. (Arra gondolok, legalább fél tucat magyar zongoristát tudnék mondani helyből, akik ezt a darabot ugyanilyen színvonalon eljátsszák.) Szó nincs arról, hogy Fountain zongorajátékával bármi komoly gond volna, sőt, tulajdonképpen jól játszik: egyenletesen, magvasan, nem sokat gondolkodva (annál jobb), határozott vonalvezetéssel. A kadencia szépen sikerül, a tempók ugyan gyorsabbak annál, hogysem minden hang precízen a helyére kerüljön, de annyi baj legyen: Fountain játékának így is íve van. Csak éppen nem hat igazán, mert nem érzem, hogy akarna rám hatni. A lassú tétel kissé merev, tehet erről a zongorista is, meg a zenekart dirigáló Kocsis Zoltán is. Miért is kell annyira félni a szentimentálistól egy olyan mű esetében, mely a szentimentalizmus virágzásának kellős közepén született, és hallhatóan tobzódik az „érzékenység kultuszában”? Ha a középső tétel adagio, akkor adagio – Beethovennél lehet reklamálni. Kár, hogy darab idő elteltével válik csak világossá az előadóknak. Pedig a zenekar szépen szól, feszesen és biztos talajon mozogva, s a kíséret így kifejezetten jól szolgálja a szólistát. A túlzott sietség a zárótételben épp csak egy cseppnyit lesz zavaró.

Csajkovszkij Manfrédja igazi gyilkos hegycsúcs. Orom, melyet meg kell hódítani, mert nem adja könnyen magát. Sem a hallgatónak, sem az előadóknak nem nyílik meg csak úgy, csak, mert épp úgy akarjuk. Szimfónia, mögötte azonosítható programmal: a lángot vető, nagyromantikus világfájdalommal végső soron, melyet csak az apokalipszis oldhat. Félkész előadásban a Manfréd alig képes hatni ránk; a fausti dilemmáknak nincs alternatívájuk, csak a nagyszerű fogadható el, a középszerű sehová sem vezet. Kocsis olyan előadást varázsolt elénk csütörtök este, melyre sokáig emlékezhet, aki jelen volt. Fékezhetetlen energia, nem lohadó tűz volt ebben a produkcióban, mellyel az együttes valósággal torkon ragadta a hallgatót. Egyetlen nagy lélegzetvételre volt szükség ehhez az ötvenegynéhány perchez, többre reményünk sem lehetett, olyan fojtó lendülettel és megalkuvást nem ismerő hévvel szólalt meg a zenekar. S eközben, a feszített tempó és a szilaj dinamika mellett is szabatos, s mindenekelőtt hallatlanul fegyelmezett játékot produkáltak a Nemzeti Filharmonikusok. A hatalmas hangtömböket mozgatva is jutott idő a hangszínek kikeverésére, a részletek finomhangolására, s mindeközben az erős és határozott kontúrok megrajzolására – hihetetlen, de Kocsisnál minden ütemnek arca, karaktere, akarata van. A zene eredendő oráció-jellege, a parttalan pátoszt zengető program asszertórikus retorikája pedig mindvégig egy klasszikus rétor hideg, kikezdhetetlen logikáját idézte.

Régen sem volt könnyű zeneszerzőnek lenni; ezt tényleg csak a legnagyobbak tudják.

2008. május 22.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Ian Fountain (zongora)
Vez.: Kocsis Zoltán
DUKAY BARNABÁS: Szimfóniák az éjféli Naphoz (ősbemutató)
BEETHOVEN: 2. (B-dúr) zongoraverseny, Op.19
CSAJKOVSZKIJ: Manfréd-szimfónia, Op.58

Balázs Miklós
(Café Momus, 2008. május 26.)