Világhírű zongoraművész, karmester, szabadon koncertezhetne bármikor, bárhol a világon, komponálhatna, írhatna hatalmas hazai és nemzetközi megbecsülés közepette. Ehelyett pénz után szaladgál, napi konfliktusok, harcok viszik el idejének nagy részét. Háromévesen két kézzel eljátszotta a himnuszt, képességeit azonban soha nem értékelte túl, és gyerekei tehetségét is helyén kezeli. Kocsis Zoltánnal beszélgetett Kálmán Zsuzsa.

– Mióta tartja magát zongoraművésznek – függetlenül attól, mikor, mit mondott önről a környezete, s mikor adtak érte Kossuth-díjat?

– Az első Kossuth-díjamat 1978-ban, nagyon fiatalon kaptam, az egy politikai ízű Kossuth-díj volt. A második, nemrég, már valós teljesítményt díjazott. Egyébként tizenkét éves lehettem, amikor rádöbbentem, hogy gyakorlás nélkül ez a pálya nem megy, és sok kudarc fog érni, ha nem képezem magam módszeresen. 1970-ben megnyertem egy olyan zongoraversenyt, ahol Jandó Jenő – aki abban az időben sokkal jobban zongorázott nálam – harmadik lett. A verseny után elhatároztam, megtanulok rendesen zongorázni. A környezetem, főleg a családi környezetem szerencsére mindig normális volt, így nálunk nem volt nagy ügy, ha valaki tehetséges.

– Ki figyelt fel először arra, hogy  tehetségét gondozni kellene?

– A szüleim lettek figyelmesek arra, hogy, nyilván a rádióból hallás után, háromévesen két kézzel eljátszottam a himnuszt. Voltak hangok, melyeket csak három ujjal tudtam leütni, mert pici volt a kezem, de valahogy sikerült. Nagy szerencsém volt, hogy normális óvodába és iskolába járattak. Nem vagyok híve a különleges iskoláknak. Adott pillanatban megfelelő bánásmódot nyújtanak a tehetséges gyerekeknek, de ezzel meg is fosztják őket az élettől.

– Miről nem mondott volna le szívesen a gyerekkori élményei közül?

– A normális életről. Délelőtt jártam a Kertész utcai általános iskolába, utána verekedtünk a Kazinczy utcai iskolásokkal. Délután pedig mentem zongoraórára, vagy zenéltem és gombfociztam a legjobb barátommal, Ránki Dezsővel.

– A karmesteri pályafutása is lehet olyan jelentékeny és sikeres, mint a zongoraművészi?

– Karmesternek még fiatal vagyok. Az érdemben 60-70 évnél kezdődik.

– Mi ösztönözte, hogy dirigálni kezdjen? Kevés lett a zongora?

– Egy nagyobb tömb, több hangszer egyszerre vagy variálva egészen másképp szól. A zongorával is tudok persze illúziókat kelteni, s megidézni az oboa, a hárfa vagy a vonósok színeit, de az nem ugyanaz. Én tízévesen már komponáltam, később átiratokat készítettem, s mindig is a zenekar különböző színei érdekeltek. A hangszerelés elválaszthatatlan egy mű lényegétől. És ez már Bachra is igaz. Egyszerűen ki akartam aknázni az érdeklődésemet.

– Menedzseri érdeklődése is van? Gondolom, nem én vagyok az első, aki megkérdezi, hogy mire volt jó egy egész zenei együttes, a Nemzeti Filharmonikusok összes baját a nyakába vennie?

– De mi a jobb? Csinálnék, mondjuk, még évi tíz lemezt? Adnék még százötven koncertet? De így is meglesz az a tíz lemez vagy több, és lehet, hogy sokkal fontosabb lemezek születnek a Nemzeti Filharmonikusokkal. Egy példa. Most lehetőségem van arra, hogy Bartók Béla művei, a zenekari művei is, úgy szólaljanak meg, ahogy Bartók azt elképzelte. Híven az ő szándékaihoz. Ezzel tartozunk Bartóknak, aki végül is nem kevesebbet tett, mint hogy a magyar parasztzenét a magyar és a nemzetközi műzenébe átmentette, átültette. Most egy harmincöt lemezből álló sorozatot indítottunk el.

– Ami nyilván része a nemzeti zenei kincsnek. De ebből nem kevés konfliktusa is támadt korábbi barátjával, kollégájával, Fischer Ivánnal, aki szerint ennek nagy részét a Budapesti Fesztiválzenekar már felvette, vagyis ez teljesen fölösleges.

– Egy Pilinszky János-sor jut eszembe: „ha győzni akarsz, dobd el a fegyvereidet.” Én valamiért és soha nem valami ellen dolgoztam. Nagyon kicsi és nagyon sérülékeny ez a mi közös területünk, a magyar kultúra. Jobban tennénk, ha nem egymást marnánk, az nem vezet sehová! Ne veszekedjünk, hiszen ugyanolyan veszélyben vagyunk valamennyien.

– Együttesvezetőként nyilván egy csomó olyan jelenséggel is foglalkoznia kell, amivel szuverén művészként alig találkozna. Bürokrácia, politikai érdekek, lobbizás. Ezeket jól bírja?

– Én meglepően jól bírom a társadalom gyermek- és felnőttbetegségeit. Tisztában vagyok a folyamatokkal. Engem egyedül az zavar, ha nem hagynak dolgozni!

– A komolyzene pozíciója rengeteget romlott az utóbbi évtizedekben, egyáltalán nem olyan fontos már, mint volt húsz, negyven, hatvan évvel ezelőtt. Miért csodálkozik, ha a rávalót is nehezebb előteremteni?

– Ennél nagyobb a baj. Kodály azt nyilatkozta a hatvanas évek elején, hogy szerinte 2000-re minden magyar folyékonyan fog kottát olvasni. Ehhez képest bementem a minap egy könyvesboltba, s egy Liszt Ferenc monográfiát kerestem. A fiatal eladónő türelmet kért, hátrament egy kolléganőjéhez, s azt kérdezte tőle, „figyelj, ki is az a Liszt?”

– Ezt most találta ki, ugye?!

– Nem én. A történet valós. Évtizedek óta tart ez a kulturális erjedés. A kultúra az, melyhez büntetlenül nyúlhat bárki. A kultúrán lehet spórolni, mert az nem üt vissza rövid távon. Ma a mérhetőbb, ráadásul az azonnal mérhető ügyek fontosak. A zenekarok létbizonytalanságban vannak, egyáltalán lesznek-e még. A társadalom nem érti, miért van ezekre szükség. Hallani, hogy minek ez a sok túlfizetett zenész. „Leüt egy akkordot, s kap érte egymilliót”. Csak hát a befektetett munka és a várható eredmény tükrében – ha már az imént a menedzseri gondolkodásomat firtatta – ez az, ami megéri a befektetést, sőt hoz is. Több kultúra, több tolerancia. Több tolerancia, nagyobb teljesítmény. Több kultúra, több önismeret. Ha csak annyit érünk el, hogy az emberek jobban érezzék a helyüket a világban, máris élhetőbb lehetne az életünk.

– Kocsis Zoltán híresen sokat követel. Színvonalat, fegyelmet. Meddig tudja távol tartani magát és együttesét az önöket körülvevő, relatíve múzsamentes környezettől?

– Sajnos jogos a kérdés, hiszen ami manapság az utcán zajlik, az kicsiben a kultúrában is lecsapódik, aminek mi a levét isszuk. Nagyon nehéz, a zenészek egyre túlterheltebbek. Esik szét minden. Még mindig nincs összekötve az 5-ös és a 3-as út, a 4-es metró fúrópajzsa sem indult el időben, sodródunk egy elfogadhatatlan anarchia felé, ami az értékeket szétzülleszti. Én nem sírom vissza a múltat, mert nincs rajta sok szeretnivaló, de azért nagyobb tisztelet járt a szakértelemnek, s volt valamennyi fegyelem. Most nincs. A kultúrában is kezd polgárjogot nyerni az egyediségnek álcázott szabadosság. Az értékek fegyelmezetlenséggel párosuló semmibevétele a könnyen fogyaszthatóság, a népbutítás irányába mozdít alkotót és kultúrafogyasztót egyaránt. Egyre kevesebben vagyunk, akik az egészséges arányok, a világosság princípiumát képviseljük.

– Azt beszélik, a gyerekei nagyon tehetségesek. Mi lesz belőlük?

– Azt hiszem én is, hogy azok. Időnként magam is elképedek. Csak hogy egy példát mondjak, az egyik fiam tizenvalahány nyelvet beszél. Múltkor azt állította, hogy welsziül is tud már. Ezt egészen addig nem akartam elhinni, míg nemrég itt az orrom előtt telefonált valakivel welsziül. Elképesztő. De ahogy engem nem erőltettek, én sem erőltetem őket. Azt választják majd hivatásul, amiben a legjobbnak tartják magukat, s amivel boldogulni tudnak. Az biztos, hogy nekik sokkal nehezebb dolguk lesz, mint nekünk volt.

Névjegy
Kocsis Zoltán zongoraművész, zeneszerző, karmester 1952-ben született Budapesten. Nemzetközi karrierje egy 18 évesen megnyert zongoraversennyel kezdődött, s azóta is töretlenül folytatódik. A kétszeres Kossuth-díjas, MIDEM-életműdíjas művész „a magyar kultúra követe” cím viselője is, aminek évente százon felüli hazai és külföldi fellépésén, zongoraművészként vagy az általa vezetett Nemzeti Filharmonikus Zenekar élén felel meg. Minden év május 30-án megtartott születésnapi koncertjének bevételét élete végéig a Gyermekmentő Szolgálatnak ajánlja fel. Négy kivételesen tehetséges gyermek édesapja.

Kálmán Zsuzsa
(Szabad Föld, 2007. november 16.)