Hagyományosan felépített, szépen végiggondolt műsorral indította a 2007-2008-as évadot a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikus Zenekar: a szeptember 25-i koncerten elhangzott művek a hangverseny-programok immár majd' százötven éves konvencióinak megfelelően a zenekari darab-versenymű-szimfónia sorba rendeződtek.

A romantikus Bartók op. 4-es számmal jelzett 2. szvitje nyitotta a koncertet, ezt Beethoven 3. zongoraversenye követte, majd a szünet után Brahms 1. szimfóniáját hallhattuk. A hosszú 19. század három meghatározó pontjának egy-egy jellemző műve szólalt meg tehát, három B-betűs szerző, akik ugyanannak a tradíciónak a képviselői, hiszen a brahmsi zenekarkezelés és c-moll hangvétel éppúgy nem képzelhető el Beethoven nélkül, ahogyan a korai Bartók zenéje sem érthető meg Brahms ismerete nélkül.  A koncert egyik különlegessége volt, hogy az érdeklődők élőben is követhették az interneten, s a kép-, illetve hangfelvétel még két hétig megnézhető és -hallgatható néhány euró ellenében a classiclive.com oldalon – letölteni nem lehet.

A 25 éves Bartók éppen száz éve, 1907 szeptemberében fejezte be nagyszabású, szimfonikus igényű, de mégiscsak szvitnek nevezett darabját, igaz, később még kétszer átdolgozta a művet. Aligha lehet találóbban jellemezni a fiatal Bartók zenéjét, mint Tóth Aladár tette a Nyugat hasábjain a 2. szvit 1921-es változatának bemutatója után. Így ír: „Minden zeneművész bő ruhában kezdi meg pályafutását. Még fejletlen testén a ruha: a tradíció, a meglátás örökbekapott technikája, mély ráncokat vet. Elhanyatlott zenei korok mezsgyéjén tapasztalhatjuk ezt leginkább, mikor nincs egyéniség, aki a túl fejlett technika köntösét kitöltse, a komplikáltságot okozó ráncokat újra egyszerű felületté simítsa. Ilyen korszakban azután az induló művész hamarabb érzi ruhája bőségét, saját fejletlenségét úgy igyekszik pótolni, hogy mellét kidülleszti, izmait megfeszíti: s ha ez az állandó felcsigázott feszültség nem is nyújtja a természetes közvetlenség képét, a láz és extázis erejével mégis csak kiduzzasztja az egyén sajátos formáit a bő köntös alól.”

Tóth Aladár jellemzését Kocsis Zoltán interpretációja alapjaiban nem írta felül. A zene továbbra is „kidüllesztett mellű és megfeszített izmú” maradt, de az előadás intenzitása és tökéletessége – számomra legalábbis – Bartók fiatalkori zsengéjét méltó társdarabjává tette a koncert második felében elhangzott klasszikusnak, Brahms 1. szimfóniájának. Hogy analitikus módszerekkel esetleg kimutatható, hogy Bartók 2. szvitje nem olyan mértékig koherens, a témák felhasználásában nem annyira következetes, mint mondjuk a 4. vonósnégyes, az számomra – befogadó számára – egyszerűen irreleváns. Ahogyan a nyitótétel kezdetének hárfakíséretes vonósdallama, úgy a tétel folyamán megjelenő, pazarul kikevert további bartóki hangszínek is lenyűgözően szólaltak meg a nagyszerű formában játszó zenekaron. Mint Kocsis Bartók-interpretációiban mindig, a beszédszerű dikció természetessége ezúttal is csodálatra késztetett, és a második tétel fúgája – amelynek intenzív gesztusrendszere majd a hegedű-szólószonátában tér vissza évtizedekkel később – egyszerűen lehengerlően szólalt meg. Az előadás a Bartók Új Sorozat, vagyis a hangzó összkiadás munkálkodásába engedett betekintést, és a 2. szvit előadása újfent bizonyította, hogy nem kell tartania Kocsisnak a sorozatot illető akár túlzott elvárásoktól sem.

A koncert második számaként Beethoven c-moll zongoraversenye szólalt meg, egy fiatal orosz zongoristával a főszerepben. Alekszej Vologyin harmincéves, Leningrádban született, a moszkvai konzervatóriumban végzett Eliszo Virszaladze növendékeként, és 2003-ban megnyerte az Anda Géza zongoraversenyt, ami beindította nemzetközi karrierjét. Vologyin rendkívül rokonszenves, szerény fiatalember. A Beethoven-zongoraverseny frenetikus előadása után mintha nem szívesen hajlongott volna, próbált beleolvadni a zenekarba, annyira, hogy a hegedű 2. pultját kicsit beljebb kellett tolni, ráadást nem adott, csak zavartan mosolygott és már szaladt is le a színpadról. Ami a zongorázását illeti, az technikailag feddhetetlen, de Vologyin nagyságát jelzi, hogy virtuóz adottságait nem öncélúan alkalmazza, hanem mindig a zenei kifejezés szolgálatába állítja. Számomra nem a tökéletesen kivitelezett, s a komoly tempó ellenére is transzparens futamok nyújtották ebből a szempontból a legmaradandóbb élményt, hanem ahogyan pianissimo és fortissimo között akár a pillanat tört része alatt képes volt megfelelő különbséget tenni, s ahogyan a legkülönfélébb hangszíneket volt képes előcsalni a hangszeréből a beethoveni tervnek megfelelően hol a fúvósokkal olvadva egybe, hol a vonósokkal. A billentése sohasem gyenge – ami nem jelenti, hogy ne lenne hallatlanul érzékeny -, és a legerőteljesebb pillanatokban is megőrzi finomságát. Nagyszerű előadás volt, nem lenne ellenemre, ha a zongoristákban mégoly gazdag Kárpát-medence többször látná vendégül ezentúl Alekszej Vologyint.

A koncert második felében a zenekar kevésbé volt összeszedett, mint a szünet előtt. Hogy ennek mi volt az oka, nem tartozik rám, tény, hogy Brahms 1. szimfóniáját hallottam már jobb előadásban. Kocsis a sűrű zenei anyagot világos szándékkal kívánta szétszálazni, de úgy tűnt, a zenekarra nem gyakorol mindig kellő hatást. Már az első tételben is hallatszottak lötyögések, a harmadik, Un poco allegretto e grazioso jelzésű tételt pedig a klarinétok kétszeres tempóban indították, így a kínos és nem helyrehozható hiba miatt Kocsinak néhány ütem után le kellett intenie a zenekart, és újrakezdeni a tételt. A Nemzeti Hangversenyterem akusztikáját tervező, nemrég elhunyt Russel Johnson emlékének dedikált lassútételben mintha a hangzás szépsége iránti elkötelezettség felülírta volna a kifejezés igényét, a beethoveni ihletésű zárótételre azonban helyükre kerültek a dolgok. A fokozatosan kialakuló, Örömóda-szerű dallam csodálatos vastagsággal és puhasággal szólalt meg, s a tételvégi strettában hihetetlen energiákat szabadított fel Kocsis. A záróakkordok ereje valósággal megremegtette a színpad fölött lógó monumentális hangvetőt.

Fazekas Gergely
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2007. szeptember 30.)