Az, hogy Kocsis Zoltán remekül összekovácsolta zenekarát, már réges-rég nem hír, nem újdonság. Legfeljebb az lehet kérdés, hogy a zenekar mindig tudja-e hozni a tőle elvárt mértéket. Az, hogy Kocsisra konfigurálódott a társaság, mozdulataira, gesztusaira lélegzik a zenekar, immár szintén evidencia.

Bartók fiatalkori, II. szvitjénél sem volt pardon, határozott tempóválasztás, élre vasalt hangzás, és kidolgozott tónusú hangszercsoportok magabiztos együttzenélése valósult meg.

Néha nagyon érdekes azzal szembesülni, hogy a meghatározó zseniknek, akikről őrzünk magunkban egy évek, évtizedek alatt kialakított képet, voltak korszakaik, fejlődési csomópontjaik, és nem rögvest kész és végérvényes világképpel, alkotói eszköztárral léptek színre. A magabiztos játék e műben például szemléletesen tárta elénk a keretei közül kitörni készülő ifjú komponista keresgélését a fellelhető és felfedezendő zenei eszköztárban. A válasz a merre tovább kérdésre csak a negyedik tételben született meg, ám még előtte, a koncert egyik legszebb pillanatában, a harmadik tétel elején tanúi lehettünk Bartók halk, de határozott igazmondásának, az ezzel járó kérlelhetetlenségnek és megejtő gyönyörűségnek, ami ezúttal főként a basszusklarinét meseszépen intonált szólamában valósult meg.

Bő száz évvel korábbra pottyantunk vissza a majdnem szimfóniányi terjedelmű Bartók-darab után. Ki tudja, talán nem véletlen a műsorválasztás ebből a szempontból sem: ha a II. szvit Bartók zeneszerzői fejlődésének és magára találásának egy fontos mérföldköve, akkor a c-moll koncert az Eroica mellett a legfontosabb darabok egyike Beethoven saját, markáns hangjának megtalálásában.

Bár egy Beethoven-zongoraverseny előadása ma már egy zeneakadémista számára sem szabad, hogy komoly technikai problémát jelentsen, rögvest érezni lehetett, hogy Alekszej Vologyin nem egy melléütögető típus; bámulatos magabiztosság és energia sugárzott a játékából. Kis képzavarral élve minden a kisujjában van, a leheletfinom pianissimóktól a határozott, súlyos és mély tónusú fortékig. Bámulatos tempóváltások, aztán könnyedség, majd megint egy szinte a hallhatóság határáig tolt, már-már néma piano. Valójában, ha így áll a dolog, akkor semmi sem hiányzott az előadásból, és mégis, motoszkált bennem egy olyan érzés, hogy a zenei kifejezés e széles tárháza elsősorban Vologyin fejében és ujjaiban, nem pedig a szívében lakozik. Azok a pillanatok, amelyekért leülünk meghallgatni egy már annyiszor hallott Beethoven-versenyművet, a másodperctöredékek, melyek ajándékba adnak át egy villanásnyit a megfogalmazhatatlanból és tetten érhetetlenből, úgy vélem, hiányoztak ebből az előadásból. Pedig a rokonszenves orosz pianista – különösen a lassú tételben – nagyon ostromolta a nehezen bevehetőt; sorra nyitogatta az ajtókat, egyre beljebb jutott, de úgy tűnt, a legbelső, a leglényegibb szobába nem nyert bebocsátást. Ha a két korábbi Beethoven-zongoraverseny bármelyike szólalt volna meg, maradéktalanul elégedettek lehetnénk, de ez már a c-moll versenymű volt, és maradtak még benne tartalékok. Úgy gondolom, nagyon sokat kaptunk, de legyünk telhetetlenek: nem kaptunk meg mindent.

Ami a második félidőre maradt Brahms I. szimfóniát illeti, elmondhatom, hogy nagyon bíztam Kocsisban!

Valamiért a Brahms-előadásokra – különös tekintettel a szimfóniákra – az idők során rárakódott valami kenetteljes pátosz, vastag és zsíros máz, amitől, úgy fest, még a legnevesebb karmesterek is nehezen szabadulnak. Felsejlik előttem, ahogy a dirigens megpillantva Brahms arcképén a szigorúan összevont szemöldököt, a tiszteletparancsolósan aláhulló férfiúi arcszőrzetet, magába száll, és minden kreatív ötletét sutba vágja. Mindenesetre se szeri, se száma a Brahms-szimfóniák olyan előadásainak, melyek hatalmasra pumpált, kontúr nélküli sötét trottyanások folytán bontakoznak ki, nélkülöznek minden lendületet vagy belülről jövő életerőt, és annyi kurázsit sem mutatnak fel, hogy egyenesen csodálkoznunk kell, ha egyáltalán elvánszorognak az expozícióig. Persze vannak nagyszerű előadások is, de meg kell, hogy mondjam, viszonylag kis számban. Világos, hogy nem az előadás tempójából vezethető le, hogy jó-e avagy rossz, mégis, annyira rátelepedett a Brahms-interpretációkra ez a fülledt előadói hagyomány, hogy nagyon vártam a koncert második felét.

Mondom, nagyon bíztam Kocsisban.

Azt már előre tudni lehetett, hogy ez a Brahms-előadás valamiképp más lesz. Egyrészt, mert Kocsis tendenciózusan és kitartóan nemet mond a becsontosodott előadói hagyományokra, másrészt, mert még sokunk emlékében élénken ott él a nemrégiben elhangzott Brahms Negyedik, amiről napokig zengett a szaksajtó, joggal.

Hogy sebtiben idevarázsoljak egy kis Kocsis vs. Fischer bulit, elmondom, hogy az eddigi legjobb Brahms Elsőt pont a Fesztiválzenekarral hallottam még a békeidőkben, méghozzá egy 1 Ft-os koncerten. Kár, hogy pár évvel később, mikor Fischerék ciklusba foglalták a brahmsi életművet, már valahogy oda volt a lendület, és helyébe zavarba ejtő kimódoltság telepedett. No, ez persze más történet…
Nem hiába bíztam annyira Kocsisban. A rá oly jellemző forszírozott tempók, világosan rajzolt kontúrok, minden mismásolástól mentes dinamikai váltások vonultak végig az előadáson. Nem tudom, másnál hogy csapódott le, de engem még az sem zavart, hogy a harmadik tételt kétszer kezdte el a zenekar, miután elsőre valami félreértés folytán dupla tempóban zendítettek rá a fafúvósok a dudorászó főtémára.

Aki kicsit is ismeri Kocsis karmesteri pályáját, az tudja, hogy nála nincs öncélú zengzetesség, végsőkig kihangsúlyozott és eltúlzott drámai csúcspont, viszont van arányérzék és természetes muzikalitás. Kocsis ebben oly szigorú és következetes, hogy nyúlós tradíciók ide, az újra, frissre áhítozás oda, bevallom, itt-ott maradt bennem egy cérnaszálnyi hiányérzet egy kis nagyromantikus tutti, vagy a sallangmentes előadói formát még feszesebben kitöltő, dúsabb zenekari hangzás iránt.

Ám ezzel együtt, higgyék el, nem múló, jó érzés, hogy egy fafúvó pianissimója, vagy a vonóskar belépője épp oly édes és finom tud lenni az egykori ÁHZ hangversenyén, mint amilyeneket nem is olyan rég csak neves vendégzenekarok koncertjein volt módunkban megtapasztalni.
És végezetül még egy jó pont: a ráadásszám (Bartók I. szvitjének harmadik tétele) nem legyilkolta, hanem folytatta a koncertet – előadása az est méltó megkoronázása volt.

2007. szeptember 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Alekszej Vologyin – zongora
Vez.: Kocsis Zoltán
BARTÓK: II. szvit, Op.4
BEETHOVEN: c-moll zongoraverseny, Op.37
BRAHMS: I. (c-moll) szimfónia, Op.68

– mg –
(Café Momus, 2007. szeptember 27.)