Ezúttal tudatmódosító szerek alkalmazása nélkül, pusztán az akarat erejének köszönhetően rajzolódtak ki a címben foglaltak a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenyén, és nyitott kérdés maradt, hogy kinek az akaratából keltek életre, a szerzők, esetleg az előadók szándékai idézték-e meg őket.

A legvalószínűbb válasz alighanem az, hogy a jelenség nem volt több szubjektív hallgatói lelkiállapotnál, de ha így történt, szerencsésen alakult, mivel a koncert egésze türelmesen simult bele ennek az értelmezésnek a rendjébe. Nem mintha a kompozíciók misztikus ködbe burkolóztak volna, esetleg ábrándosan elnyújtózó, vagy épp elaprózva, zavarodottan széteső interpretációval kellett volna megbirkóznia a közönségnek. Sokkal inkább az az elzárkózó egykedvűség keltette ezt a benyomást, amellyel a zenekar mintegy a saját, tagadhatatlanul kissé színtelen, de öntudatosan finom vonalú világába zárkózott, amelyből az este első felében semmiféle morajlás nem zökkenthette ki. Pedig a nézőtér szeszélyesen váratlan hanghatások egész sorát vonultatta fel az ősz tiszteletére sűrű egymásutánban végigfutó köhögéshullámoktól, papírzörgéstől és unottan zsongó mobiltelefontóI a talán egy leejtett doboztető által improvizált, elnyújtott, fémes csörömpölésig. A zenészeket azonban mindez szemlátomást a legkevésbé sem befolyásolta. Játékuk ugyan nem volt tökéletes, különösen a bársonyosan tágas mélyvonós-fúvós bázis fölött sápadtan húzódó hegedűk fokozták a lendület hiányából fakadó kirekesztettség érzését, azonban ha a hangzás nem sodort is magával, mégis olyan sajátosan komponált képek elé állított, amelyek apró részleteit izgalmas és lenyűgöző élmény volt felfedezni.

Bartók kerek száz éve befejezett II. szvitje (op. 4) a valahová tartozás illúziójával űzött mesteri játékával kalandvágyó gondolatokat ébresztett azzal kapcsolatban, milyen zseniális lehetett volna az életmű akkor is, ha a szerző történetesen húsz-harminc évvel korábban születik. Noha az előadás kissé kimért távolságtartása, szikár szellemessége nélkülözte az előző századforduló nagyzenekari hangzásának egyszerre vérbő és fensőbbséges magabiztosságát, karikatúraszerűen megtervezett, éles humora, identitásának hol érzelmesen áradó német, hol arisztokratikusan tökéletes francia nyelven kifejeződő magyaros íze kellemes intellektuális szórakozást kínált.

Míg a fiatalkori Bartók-szvit elsősorban kifelé sugározta, megmutatni kívánta ábrándjait, addig Beethoven c-moll zongoraversenye (op. 37) olyan kevéssé látszott törődni a közönség jelenlétével, hogy azzal már-már a szólista szerepének virtuóz oldalát veszélyeztette. A szentpétervári születésű, harmincéves Alekszej Vologyin azonban meg sem próbált csillogással felülkerekedni a mű tartózkodóan zárkózott részletein. Könnyed természetességgel azonosult velük, amit annál is inkább megtehetett, mivel alapvetően nem mutatkozott a dacos szenvedély bajnokának ezen az estén. Az első tétel erőteljes, egyszerre gyászos és harcias akkordjai némileg meg is sínylették a hiányt; az erő nem sűrűsödött össze bennük hátborzongató robbanással fenyegetve, mintha a szándék nem párosult volna kellő koncentrációval és fegyelemmel. A kezdeti akadályok elhárulásával azonban a szinte kihívóan gömbölyded trillák, puha talpú futamok, az alig hallhatóan suttogó harmóniák egyszerűsége és tartása a zenekar megtörhetetlen nyugalmával párosulva azt a zavartan elvarázsolt érzést ébresztette a hallgatókban, hogy tanúi lehetnek annak, amint Beethoven saját, védjegyének számító stílusjegyeinek felhasználásával, kedvtelésből éppen Beethoven-darabot komponál, a fantázia békéjével parafrazeálva saját magát.

A hangverseny második felében Brahms első, szintén c-moll szimfóniája (op. 68) az imaginárius paradicsomi rendszerek szabályait kijátszva kétféle szökési lehetőséggel is próbálkozhatott volna, átlépve a valóság lélegző világába, vagy éppen ellenkezőleg, a szemlélődés feladásával végképp elszakadva tőle. A kompozíció gomolygó, fájdalmasan nehezen koncentrálódó erőivel, menedéket már nem nyújtó nosztalgiájával, C-dúrban kiteljesedő, megváltó megszabadulásával mindkét utat választhatta volna, a hely és a pillanat által meghatározva azonban végül hű maradt a korábbi rendhez. Noha kezdetben a szimfóniát is megülte az a vértelen, bár korántsem öntudatlan kísértetjelleg, ami az előző két alkotást önmaguk álmaivá változtatta, a harmadik tétel első próbálkozásra széthulló, dupla indítása után a zenekari hangzás átmelegedett, addig nem hallott színekkel telt meg, megállíthatatlan lendülettel indulva el a realitás elhagyásának végső, dicsőségesen ragyogó megvalósulása felé. Az elszántság hajszolt zaklatottsága azonban annak ellenére, hogy bepillantást engedett abba a másik világba, végül kimerülten lefékezett előtte, bezárkózva a képzelet jóvátehetetlen magányába.

Rákai Zsuzsanna
(Élet és Irodalom, 2007. szeptember 28.)