Két gáncsolhatatlan remekművel (Beethoven: c-moll zongoraverseny; Brahms 1. szimfónia) és egy a tanulóéveket lezáró darabbal (Bartók: 2. szvit) kezdte évadját a Művészetek Palotájában szeptember 25-én a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Kocsis Zoltán a zongorát ezúttal átengedte az 1977-ben Szentpétervárott született Alekszej Vologyinnak.

Köztudott, hogy Kocsis Zoltán a Bartók Új Sorozat (becenevén: BÚS) lemezprogramban egyik karmesteri céljaként tűzte maga elé, hogy az elfeledett, alig játszott műveknek is megadja a maga rangját, amely olykor persze nem más, mint a puszta tény, hogy Bartók Béla, azaz a 20. század egyik legnagyobb zeneszerzője írta őket. A Kossuth-szimfónia tavaly megjelent felvételével Kocsis vállalkozásának értelme és jelentősége fényesen beigazolódott, és most a 2. szvittel történt ugyanez. Bár még nem ismerhetjük a lemezváltozatot, de a koncert alapján aligha leszünk csalódottak. Kocsis és zenekara olyan elhivatottsággal, olyan alázattal, olyan odaadással játszotta ezt a látszólag nem nagyigényű darabot, mintha nem kisebb műről lenne szó, mint mondjuk, a Zene húroshangszerekre, ütőkre és cselesztára. A karmester nyilvánvalóan nem szvitnek, azaz nem apró tánc- vagy karakterdarabok sorozatának fogta fel Bartók tanulóéveinek eme zárlatát, hanem egyfajta álcázott szimfóniának, melynek négy tétele szervesen összefügg. Nagy ív keletkezett, elképesztően érdekes részletekkel; közülük az Allegro scherzando emelkedett ki, melyet Kocsis most a zongoraváltozat megjelölésének – Allegro diabolico – szellemében játszatott zenekarával. Friss, erőteljes, plasztikus, pregnáns ritmusú előadást hallottunk, elhanyagolható hibákkal.

Ezután Alekszej Vologyin lépett a pódiumra, hogy eljátssza Beethoven c-moll zongoraversenyének magánszólamát. A mindössze harmincéves fiatalember egy nyilatkozata szerint a darabok szellemének újrateremtését tartja legfőbb művészi feladatának, de „hogy ebben meddig lehet elmenni, az a tudástól és az ízléstől függ”. A tudással nincs is baj, Vologyin érdekes és érzékeny billentésű, virtuóznak tűnő, de korántsem makulátlanul zongorázó művész; telt, olykor – különösen a pianókban – selymes fényű, a non legato játékban is éneklő, szépen kicsengő zongorahanggal. Ám ízlésével mintha bajok lennének, a túlzottan pregnáns ritmika, a sok kicsípett hang, basszusmenetekből néha erőltetetten kiugratott szólamok valamiféle karikatúraszerű modor felé viszik előadását. Szóval némileg túllőtt a célon. Vologyin érdekes akar lenni, és voltaképpen az is, de kár, hogy nemegyszer túlzottan is kuriózus. Akadtak persze így is jelentős pillanatai: az első tételben a zenekari ritornell visszatérése előtt csodálatos fojtottsággal lopakodott együtt az üstdobbal, a második tétel líráját is meggyőzően közvetítette (ám sajnálatos, hogy éppen az egyik legszebb pianissimóban rúgta fel egy néző az egyik szellőzőnyílás fedelét, elmondhatatlan zajt verve ezzel). Mindezzel együtt mégis csalódást okozott budapesti debütálása, de hát még előtte a jövő.

Brahms 1. szimfóniájának előadásával nem az volt a baj, hogy a zenekar meglehetősen fegyelmezetlennek tűnt (az Un poco allegretto e grazioso tételben a fafúvósok éppen dupla tempóban indultak, úgyhogy Kocsisnak le is kellett intenie a zenekart és újrakezdeni a tételt); nem is az, hogy meglehetősen nyersen szóltak a szólamok, a vonósok (különösen a második tételben hajlottak némi hamiskodásra), és a rezek nyersességét, néminemű tagolatlanságát is megbocsáthattuk. És nem zavart különösebben az előadás ritmustalansága, darabossága sem, hiszen a játékban volt lendület, volt akarás és művészi igazság is, csak az nem volt világos, miféle. Mert mintha Kocsis nem alakított volna ki pontos képet erről a nagyszabású műről, mintha nem tudta volna tisztán és elkülönítetten, hogy mit is szeretne kezdeni vele. (Vagy nagyon is tudta, de a zenekar ezen az estén nem bizonyult megfelelő partnernek). Hogy a bevezető c-moll fortissimo a pörölyként lehulló üstdobütésekkel nem vágott földhöz, abban még lehetett koncepció, és ugyan ki ne hallana egyszer szívesen egy romantikus gőzhengertől mentes Brahms első tételt? Ám az Andante sostenuto költészete csak nyomokban valósult meg, a harmadik megkapó bája mackóléptekkel cammogott elő, és a negyedik tétel sem hozta meg a joggal elvárható és Brahms által széles ecsetvonásokkal megkomponált megdicsőülést. Kicsit tanácstalan, kicsit szárnyszegett, kicsit irány nélküli zenélést hallottunk, és ha a regényes gesztusokat nem is, ám a monumentalitást mindenképpen hiányoltuk ebből az interpretációból. Na de csak most kezdődik az évad, vagyis nem vagyunk türelmetlenek.

Csont András
(Kultúra.hu, 2007. szeptember 26.)