Kényeztetnek bennünket, a muzsika rajongóit. Hónapok óta olyan hangversenyeket kapunk a Bartók Béla teremben, amilyeneket mindenki csak irigyelhet. A wagneriánusokat június elején egyenesen a Walhallába röpítette a Ring első két része Fischer Ádám varázspálcáját követve, most egy hete pedig Debussy híveit kápráztatta el Kocsis Zoltánnal a Pelléas és Mélisande pódium előadása.

Elkápráztatta, mert franciásabb és debussybb tolmácsolásban itt nálunk, Budapesten aligha hallgathatjuk. Az egyik beharangozó (nem emlékszem már rá, rádióban, szóban vagy írásban) azzal csalogatta a közönséget, hogy Magyarországon Kocsisnál jelenleg nincs hitelesebb interpretátora a nagy gall komponistának. Hittem neki meg nem is. Hittem, mert ismerem zongorajátékát, amely valóban úgy csilingel, ahogyan azt Debussy kottájában olvashatjuk. Nem hittem egészen, mert a csábításokban mindig van túlzás; szép Kocsis Debussyje, de tényleg a tökéletes?

A múlt szombati hangverseny után már minden fönntartás nélkül nem csak elhiszem, vallom is. Ezen az estén az opera szereplőit három magyar művészen kívül (Meláth Andrea, Sáfár Orsolya és Bundovics István) kivétel nélkül francia énekesek alakították. Maurice Maeterlinck szövegét tolmácsolták, anyanyelven, de velük egyenrangúan francia volt a Nemzeti Filharmonikus Zenekar. Elhiszem és vallom, hogy ma és itt nálunk orkeszterből ilyen finom, pasztellszínű hangokat csak Kocsis Zoltán tud kicsiholni; a patakcsobogás, a barlang mélye, a szél süvítése olyan volt, ahogyan Debussy impresszionista stílusa megálmodta, nem szólva a lelkek rezdüléséről. Szabolcsi Bence a zeneszerzőre hivatkozva jellemzi úgy, hogy a Pelléas és Mélisande arról tanúskodik, „az emberi lélek csöndes és hallgatag”, ezzel ellensúlyozva Wagner harsogó világát, amelytől azonban Debussy, ha lehetett is ilyen szándéka, nem tudott teljesen szabadulni, hiszen az ő énekbeszéde is ennek a nyomdokain jár.

Arról lehet sokat vitatkozni, hogy a muzsika impresszionizmusa mennyire tükörképe a festészeti irányénak, de Kocsis zenekara ilyen érzelmek fölidézésére is alkalmat adott. A vonósok tündéri lágysága, az ütősök finom árnyalatai a fúvósokkal együtt tényleg igazi Debussyt teremtett, feledtetve, hogy Maeterlinck posztromantikus bőbeszédűsége tette ilyen terebélyessé a tizenhárom képbe tagolódó öt felvonást. Nem a zene a sok, mert az mindent elmond. A kusza és aprólékos cselekményt az egyébként jeles belga költő képzelete bonyolította ennyire. Fura alkat volt. Noha három évtizeddel is túlélte a komponistát, haláláig nem békélt meg vele, kész volt állítólag még párbajra is menni Debussyvel, nem érezte teljesen magáénak a zenei változatot. Az már csak zenetörténeti kuriózum, hogy a párizsi bemutató előtt állítólag a női címszereplő személyén kaptak össze; mindkettőjük mást akart, nem szerelmi fűtöttségből, szeszélyből csupán.

A szövevényes történetet a négy francia szólista tökéletesen tolmácsolta. Nem volt könnyű dolguk, mert díszlet még jelzésként sem segítette őket, mint ugyanitt korábban A Rajna kincsénél és A walkürnél, jelmez sem. Gall lezserséggel egyes szólisták még a frakkot vagy szmokingot is sajnálták. Így összpontosíthattak a mondanivalóra, a lélekábrázolásra. Mert a Pelléas elsősorban lélektani dráma, a vihar a bensőben dúl; a legyőzhetetlen szerelem és a féktelen féltékenység. Maeterlinck története elágazásai ellenére is sokkal egysíkúbb Shakespeare Othellójánál, amelyet Verdi Otellója is sokszínűen ábrázol, de egyszerűbb Balázs Béla Kékszakállújánál is, amely mindössze egy felvonásba sűrítve töményebb és mélyebb is a Pelléas szövegkönyvénél. A remekműhöz persze elsősorban Bartókra volt szükség.

Debussy muzsikája is sokszorosan gazdagabb a librettónál. Ezt a gazdagságot adta vissza a vad indulatú Golaud alakjában Vincent Le Texier, aki szépségesen mély baritonjával ma alighanem az egyik legjobb Debussy- énekes lehet. Az öreg és vak Arkel király ábrázolója, töretlen basszusával, Jérôme Varnier ugyancsak a felsőfokot varázsolta elénk. A szerelmespár, Mélisande – Juliette Galstian, Pelléas – Léonardo Caimi hangszépséggel és erővel az opera lendületét vitte előre. Meglehet a szoprán Aidaként vagy a Don Carlos Erzsébetjeként nem nyújtott volna ilyen élményt, miként a tenorista valamelyik lírai Mozart-szerepben sem lett volna ennyire meggyőző, de ők Debussyt énekeltek, Mélisande és Pelléas életre keltése volt a feladatuk, és ebben gyönyörű estét szereztek. Meláth Andrea búgó altjához fukar volt a költő is, így szükségből a zeneszerző is, de Genevieve, az anya alakjában e kurta szerepben is megörvendeztetett, míg Sáfár Orsolya a franciákkal egyenrangúan varázsolta elénk Ynioldot, a törékeny kisfiút.

A Pelléas a fürge, a nemzetközi operajátszást viszonylag gyorsan követő magyar zenésszínpadra, az 1902-es párizsi bemutató után, viszonylag lassan érkezett. Holott Debussyt, akárcsak Hector Berliozt, elbűvölte a magyar cigányzene. Aztán időnként föl-fölbukkant ugyan színpadjainkon, de gyérebben, olyannyira, hogy a mostani Kocsis-varázs előtt legutóbb csaknem négy évtizedig nem is szerepelt a műsorrenden. A mostani előadás revelációszerű fölfedezésén túl ez is indokolná egyszer (ha repertoárként talán nem is, mert valószínűleg más lesz a műsorfölfogás) igazi színpadi föltámadását, mert csupán egyetlen élmény, bármilyen nagyszerű volt is, tartósan megfosztana ettől a Debussy-remekműtől. Néhány hónapja, amikor a bécsi opera ugyancsak a Bartók teremben Mozart Figaróját hozta el hozzánk, azt írtam e hasábokon, hogy anyanyelvi szinten hallhattuk e remeket. Most elsősorban Kocsis Zoltán jóvoltából, és ami még szebb, magyar zenekari művészekkel élvezhettük a Pelléast, ugyancsak anyanyelvi szinten.

Várkonyi Tibor
(Népszava, 2007. június 23.)