Tényleg Kaszás Mihály az ország, vagy Európa vagy a világ egyik legjobb timpanistája. A kérdést azért nehéz eldönteni, mert az üstdobos nem szokott legjobb lenni, csak jó vagy rossz, ha nem ront el semmit, akkor üti a bőrt, amikor kell, akkor jó, ha valamit elszúr, akkor pocsék.

De a Pelléas és Mélisande Művészetek Palotájában tartott, koncertszerű előadása új tanulságokkal szolgált: lehet gyönyörűen üstdobolni. Sok színnel, izgalmasan, érdekes hangszíneket találva, folyton ott lenni, folyton vinni előre a zenét, és mégsem tolakodni, nem timpani-concertóvá alakítva a muzsikát.

Voltak az eladásnak régi tanulságai, amelyeket újra levonhattunk. A Pelléas és Mélisande a hírek szerint nehéz és hosszú opera. És tényleg az, szegény Mélisande, ahhoz képest, hogy menyire légies teremtés, nagyon nehezen akart meghalni, nyúlt az ötödik felvonás, mint a rétestészta, de a könnyen síró, ártatlan szemű leány, csak értetlenkedett, hogy akkor most neki tényleg meg kell-e halnia. Az a baj, hogy eddigre már nagyon kellett utálni szegényt, bár némileg önhibáján kívül: kevés öröm volt a Mélisande-ot alakító Juliette Galstian művészetében. Az a kevés sem elsősorban a művészetéből származott, inkább az anyanyelvéből, élmény volt ezeket a lágy r betűket, ezeket a csodás ö hangokat hallani, amelyekre Debussy is gondolt, amikor megírta a zenét. De nézni a lehetetlen színjátékszerűséget, ahogy mondjuk az énekesnő a nem létező gyűrűjét dobálgatta a pódiumon, hallgatni ezt a kemény, éles és mégis jelentéktelen hangot igazán nem volt élmény.

A nemzetközi szereposztásból egyedül Vincent Le Texier (Golaud) bizonyult indokolt befektetésnek, hang is volt, indulat is, francia is, kifejező is. A többiek mind csak arra voltak jók, hogy félrevezessék a hallgatót, hogy úgy tegyenek, mintha Debussy operája is csak egy opera lenne a sok közül, bár nem éri meg, de itt is az énekesekre kell figyelni, itt is van valami történet, amit meg kell érteni, és röviden el lehet mesélni az operák könyvében. Holott a lényeg éppen a különbözőség, hogy nincs mit elmesélni, hiszen nem történik semmi, hogy a szöveg csak arra való, hogy elfedje a valóságos történést, az énekes pedig csak dísz, a fontos dolgok a zenekarban történnek.

A fontos dolgok egyébként valóban megtörténtek a zenekarban, a Kocsis Zoltán vezényelte Nemzeti Filharmonikusokban, és ne csak Kaszás Mihályra gondoljunk, hanem Falvay Attila érzékeny hegedűszólójára, vagy akár a rézfúvósokra, de az énekesek valamiért mindig megszólaltak, és középszerű jelenlétükkel olyan sikeresen fedtek el mindent, ami szép volt az előadásban, mintha direkt erre szerződtek volna. Egyedül a harmadik felvonással nem volt szerencséjük, amikor Golaud a vállára veszi kisfiát, hogy lessen be a szobába, és mesélje el, mit csinál kismama és Pelléas bácsi, mert ez színpadi helyzetként is annyira erőteljes, hogy hagyományos operaként is biztosan áll a lábán. Az ellentmondás természetesen nekem is eltűnik, ha rosszak az énekesek, akkor azért nem lehet a zenére koncentrálni, ha jók, akkor meg azért, de hát a Pelléas és Mélisande ilyen.
Maradnak még az operatörténeti tanulságok, hogy Bartók és a Kékszakállú mennyit köszönhet Debussynek, és hogy ahhoz képest, hogy milyen ritkán játsszák a Pelléast Magyarországon, a darab leszármazottait viszonylag sokat halljuk. Minden rendben is lenne, ha nem vált volna a mű meghallgatása elvégzendő feladattá menet közben, elhelyezhetjük Pelléas neve mellett a pipát, rajtunk nem múlott. Óriási pazarlás, hogy a világ egyik első számú Debussy-interpretátora, Kocsis erre az eredményre jutott ezzel a számára különösen fontos darabbal. Nem a megoldáshoz jutottunk közelebb, csak a kérdésekhez. Bár lehet, hogy ez sokkal több, mint amennyinek látszik.

Fáy Miklós
(Népszabadság, 2007. június 19.)