Február 22-én a Nemzeti Filharmonikus Zenekar a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, február 23-án a zenekar néhány művésze a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében a kamarabérlet-sorozat nyitányaként adott koncertet. Mindkét hangversenyen ritkán, sőt nagyon ritkán játszott műveket hallhattunk, Purcelltől Berión át Ginasteráig és Isang Yunig. Mindkét koncerten elismert művészt üdvözölhettünk: 22-én Martin Haselböck orgonista-karmester vezényelte a zenekart, a kamarakoncerten Kocsis Zoltán játszotta a zongoraszólamot.

A zenekari koncert nyitó darabja Schubert megunhatatlan Rosamunda nyitánya volt. A szép mű előadása nem tartogatott különlegességet, az igazán meglepő a karmester, Martin Haselböckvezénylési stílusa volt. Kellemes tempók, szép szólók tarkították a nyitányt, a dinamikából többet lehetett volna kihozni.

A szünet előtt ismét Schubert-zenét hallottunk, a négy évvel ezelőtt elhunyt Berio kiegészítéseivel. Érdekes ez a mű, hiszen Schubert dallamtöredékeit, hiányos harmóniai meneteit használta fel egy önálló műhöz. A cím, Rendering (Visszaadás) sokat elárul a kíváncsi hallgatónak, de kétségek között is hagy. Adva van néhány, pár hangnyi motívum, hangszerelési utasítások, harmóniai lejegyzés, de hogyan áll össze ebből egy mű? A Berio által írtak természetesen világosan elkülöníthetők a schuberti zenétől, formailag, harmóniailag és az egységességet tekintve.

Mindhárom tényező Schubert eddig ismert műveinek javára szól. Adott néhány ütem, néhány szösszenet, amit Berio kiegészít a maga ízlése szerint. Bevallom, nem győzött meg ez a fajta átirat. Lehet, hogy sok ember véleménye kevéssé elutasító, nekem az volt az érzésem, mintha Berio más tollával akarna ékeskedni, nem elég, hogy Schubert dallamait formázza, de Beethovent is belekeveri. Persze mindent meg lehet magyarázni. Ha egy rövidebb kompozíciót hallottunk volna, nem merülne fel annyi kérdés. De így, hogy túlburjánzik a Berio-féle zene, egy kis Pendereczkivel, Bartókkal megspékelve, szöges ellentétbe állítva Schuberttel, nyomasztó. Hasonlóan a számunkra a Mézga Gézából ismerős kapcsolatteremtés hangjáig. Biztosan nem gondoltam volna erre, ha meggyőző a modern zenei anyag kapcsolata Schubertével, de egyfajta önmutogatásnak tűnt a szimfónia. Bolhából elefánt, hamuban gyémánt.

A zenekar és Haselböck dicséretére legyen mondva, mindent megtettek az előadás sikeréért. Jól szóltak a rezesek, különösen az utolsó tétel koráljellegű szöveténél, nem volt bizonytalanság a nehéz szólamok és bonyolult partitúra dacára sem.
A szünet után Bruckner I. szimfóniáját hallhattuk. Ez a műve még nem az „igazi” Bruckner, de kétségtelenül jelzi, hogy nagy alkotások várhatók a zeneszerzőtől. A – bruckneri mértékkel – rövid szimfónia megvalósítása tetszett a legjobban a koncerten, a hegedűk néha pontatlan együttjátéka és az utolsó tétel imitációs részének zötyögése ellenére. A karmester, Martin Haselböck suta vezénylési technikája, pontatlan ütései, a 4/4 sokszor öt ütéssel sikerült, néha egy-egy hirtelen forte jelzése, mely közel-távol nem szerepelt a partitúrában, rányomta a bélyegét a hangversenyre. Táncmozdulataival és ökölrázásával nem tudta kifejezni mondanivalóját, megmagyarázhatatlan és ad hoc beintései ellenére a zenekar jól játszott, valószínűleg a próbákon elhangzott (szóbeli) instrukciói mentették meg az előadást.

2007. február 22. 19.30 – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, Budapest
Klemperer-bérlet 2006-2007
Schubert: Rosamunda – nyitány
Schubert: Rendering (Luciano Berio átirata)
Bruckner: I. (c-moll) szimfónia
Vezényelt: Martin Haselböck

Másnap az MTA dísztermében rendezett kamarakoncerten jártam. A műsor izgalmasnak ígérkezett, Purcell és Schumann egy-egy műve között két kevéssé (egyáltalán nem) ismert zeneszerző művei hangzottak el. Purcell vonósfantáziái, ha szabad így fogalmazni, akkortájt idejétmúltnak számítottak. A nagy angol zeneszerző a fantáziák megírásának idején már neves szerzőnek számított. A Vonósfantáziák előadása (és a koncert mindegyik darabja) összeszokottságot, a rendkívüli egymásra figyelés magasiskoláját példázta. Az első fantázia csellószólamának memóriazavara sem csökkentette a finom rezdülések ábrázolását. A vonósnégyes köztes utat választott az akkoriban megszokott, ma divatos nonvibrato és a mai játéktechnika között. Megpróbálták mai hangszerekkel az akkori hangzásvilágot megjeleníteni. Üdvözlendő, hogy barokk zenét is hallhattunk, ez ugyanis egyre ritkább a hazai koncertéletben.

Isang Yun nevét nem sokszor hallottuk. A dél-koreai zeneszerző politikai nézetei miatt börtönben is ült. Tanulmányait Párizsban, Darmstadtban és Berlinben folytatta. 1967-ben elrabolták Németországból, és két évig a Pak-diktatúra foglya volt Koreában. Számos akadémián volt tiszteletbeli tanár. Invenciók két oboára című háromtételes darabja a hangszer megszólaltatásának határait feszegeti. Az első tétel szinte állandó trillái már-már nyomasztóak voltak, a fülünket sem kímélte, rövidebb tétel talán többet mondott volna. A második és harmadik tétel viszont mind arányaiban, mind hangzásvilágában izgalmas volt. Szép imitációs részeket hallottunk, csodálatos kivitelezésben, flatterzunge és egyéb  különleges hanghatások színezték a művet és állították az előadókat igen nehéz feladat elé. A két oboista, Kiss József és Horváth Béla tökéletes technikája, szép hangképzése, dinamikai megoldása rendkívüli. Nagyszerű volt ezt a két zenészt hallani, látni a hangszerkezelés nehézségeit, mert a zenekari játékban ez nem tűnik fel a nézőknek-hallgatóknak, csak a szép szólókat halljuk, de nem látjuk őket.

Az argentin zeneszerző, Alberto Ginastera Impresiones de la Puna című művét 18 éves korában írta. A cím az Északi-Andok kopár fennsíkjaira utal. A háromtételes mű hangulatos, meglepő zeneszerzői érettségről tanúskodik. A vonósnégyest egy fuvola egészíti ki, Bálint János fuvolahangjának tónusa most is elragadó volt, különösen a mélyebb hangok szóltak úgy, ahogy ritkán hallható. A Dominó vonósnégyes méltó partnere volt Bálint Jánosnak, előadásukban talán az utolsó, ABA formájú tétel volt a legfrappánsabb. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon is elhangzik majd a zeneszerző egy műve.

Schumann Esz-dúr zongoraötöse a zeneszerző legismertebb művei közül való. Fergeteges témák a két szélső tételben, némi mélabú a másodikban, kell ennél több? Ráadásul a zongoránál Kocsis Zoltán ült. A darab kezdete nem igazán sikerült. A vonósnégyes tagjai nem mertek játszani, a zongora hangja pedig túl hangosnak és visszhangosnak tűnt a terem viszonyai miatt. Beletelt néhány perc, amíg megszokta az ember ezt a hangorkánt, és szelektálni tudta a szólamokat a zongora árnyékából. A művészek az expozíció után melegedtek bele a játékba, és a további tételek igazán szépek voltak. A brácsás, Kertész Sándor játéka mutatta, milyen fontos szerepe van a mélyhegedűnek egy-egy műben, még ha szólama nem is tűnik látványosnak. Az utolsó tétel vehemenciája, az előzőek témáinak visszatérése méltó befejezése volt koncertnek. Érdemes volt a műsorszámok sorrendjét felcserélni!

2007. február 23. 19.30 – MTA Díszterme, Budapest
Kamarabérlet 2006-2007

Purcell: Vonósfantáziák
Papp Dániel, Dúlfalvy Éva – hegedű,
Balogh Enikő – brácsa, Deák György – gordonka

Ysang Yun: Oboaduó
Kiss József, Horváth Béla – oboa

Ginastera: Impresiones de la Puna
Bálint János – fuvola,
Sárosi Péter, Bangó Ferenc – hegedű,
Kertész Sándor- brácsa,
Joób Gergely – gordonka

Schumann: Esz-dúr zongoraötös, op. 44.
Kocsis Zoltán – zongora,
Koppándi Jenő, Papp Dániel – hegedű,
Porzsolt György – brácsa,
Pertorini Rezső – gordonka

Lehotka Ildikó
(Papiruszportál, 2007. március 4.)