Két Máté-passiónak és egy János-passiónak adott helyet a húsvét előtti napokban a MűPa hangversenyterme. A legelőkelőbb dátumot a Schiff András vezényelte produkció kapta, nagypénteken hallhattuk. A nagy, polgári hangversenyszentélyben hangversenyszerűen, az elmúlt évszázadok előadói felállásával szólalt meg minden idők legnagyobb szakrális zeneműve, amely nemcsak egyszerűen előadandó zenei alkotás, hanem egy kihívás, amelyre előbb-utóbb minden, Bach iránt érdeklődő karmesternek válaszolnia kell.

Azok a karmesterek, akik ma modern zenekarral akarják megvalósítani e passiót, sokat tanulhatnak abból, amit régizenész kollegáik megvalósítottak az elmúlt évtizedekben. Jócskán csökkentett előadói létszám, élénkebb tempók; és máris beleilleszthető a mű a konvencionális hangversenyélet keretei közé. Most például ötvenegynéhány énekes a kórus(ok)ban, két-két nagybőgővel, három-három csellóval felálló zenekar(ok) – talán a még ide illő létszám felső határa.

Friss, gyors tempót kapott Schiffnél a nyitókórus, de emiatt a felelgetős jelleg elsikkadt, szinte egymás szavába vágva vitatkoztak Sion leányai. Nem segített az sem, hogy a két énekkar térben gyakorlatilag nem különült el. Ugyanígy hallhatóan kényelmetlenséget okozott előadóknak, hallgatóknak a korálokban, hogy Schiff sietős hozzáállása szinte lélegezni sem hagyta az énekeseket, még a koronás hangokon is alig volt megállás, így ha nem is késtek hallhatóan, valahogy mégis visszafogták a lendületet. A korálokra azután ez végig jellemző maradt, de később a kórus hozzászokott ehhez.

Sokszor az is zavarta a kórusok énekeseit, hogy az attacca, vagy a szólószámokba applikált belépések karmester-technikailag előkészítetlenek voltak, ez néha kisseb pontatlanságokat, néha egyszerűen súlytalanságot eredményezett. A vezénylés gyakran inkább látványos volt, különösen feltűnt ez olyankor, amikor például a szóló-, vagy két hangszerkíséretes áriák voltak soron continuóval. Nem igazán volt érthető az sem, miért állt a karmester egy kis orgona mögött, az a néhány akkord, amit egyes recitativókban bejátszott, inkább csak vizuális elemként funkcionált.

A zenekar úgy szólt, ahogy két modern kamarazenekarnak ilyenkor szólnia kell, arról nem tehetnek a zenészek, hogy a fuvoláik, angolkürtjeik teljesen más hangkaraktert képviselnek, mint a barokk fuvolák, vagy az oboa d'amorék.

Egy ilyen felállású kórus és zenekar mellett természetesen a szólistáknak sem kell régizene-specialistáknak lenniük. Viszont egységes volt a hat énekes, azonos – operai – stílusvilágot képviseltek, de minden túlzás nélkül, egy ilyen előadásba mindenképpen megfelelően illeszkedtek.

Az Evangelista, Lothar Odinius drámai hangvételt hozott, különlegesen emlékezetes marad a Jézus halálát kifejező felkiáltása. Ruth Ziesak szépen énekelte áriáit, Monika Groopnak bajai voltak a magas hangokkal, az Erbarme dich-ben még egy csúnya rácsúszást is sikerült bemutatnia. Oliver Widmer nagyon magas bariton hangszíne is feltűnő, Carsten Süß és Robert Holl pedig szépen illeszkedett a koncepcióba.

Ami a koncepcionális tévedések és kisebb hibák ellenére mégis összekovácsolta az előadást, az a karmester zenei intelligenciája volt, amely képes volt a sokféle zenei megoldásból összeálló művet egységes egészként felmutatni, ívbe foglalni a nyitókórus első hangjától a zárókórus utolsó hangjáig. Ez, és végeredményben az énekes és hangszeres előadók megszólalásának általánosan magas színvonala megengedte, hogy a mű hasson.

2007. április 6.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
BACH: Máté-passió
Lothar Odinius – Evangélista
Oliver Widmer – Jézus
Ruth Ziesak, Monika Groop, Carsten Süß, Robert Holl
Nemzeti Énekkar
A Magyar Rádió Gyermekkórusa
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vez.: Schiff András

Varga Péter
(Café Momus, 2007. április 12.)