A Kocsis Zoltán zongoraművész által megújított és vezényelt zenekar kissé túlságosan is népszerű műsorral lép fel Párizsban január 18-án.

A Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar, mely január 18-án, csütörtökön Párizsban, a Salle Pleyelben ad hangversenyt, az utóbbi években nem részesült olyan hírverésben és nemzetközi elismerésben, mint legfőbb magyar vetélytársa, a Budapesti Fesztiválzenekar. Ez utóbbit 1983-ban alapította Fischer Iván magyar karmester és honfitársa, Kocsis Zoltán zongoraművész és karmester, azzal a céllal, hogy meghaladják azt a középszerűséget, melybe az ország együtteseinek többsége süllyedt.

Fischer és Kocsis útjai azonban 1997-ben elváltak:  az előbbi ettől kezdve egyedül áll a Budapesti Fesztiválzenekar élén, míg az utóbbi ugyanebben az évben átvette az ország első zenekarának, az 1923-ban alapított Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak a vezetését.

– Újraépítettük ezt a zenekart, ami nem ment éppen fájdalom nélkül – vallja be Kocsis, akivel alig egy órával január 12-i budapesti koncertje előtt találkoztunk. – Huszonhét zenésztől kellett megválnom, új muzsikusokat felvennem, anyagi támogatást keresnem. Mára a zenekar százhat tagja viszonylagos stabilitással számolhat.

Az 1952-ben született Kocsis mindössze húsz éve vezényel, de ezt a tevékenységét is sikerült átitatnia a zongorajátékára jellemző teremtőerővel és frissességgel. A francia zenebarátok többek között a La Roque d'Anthéron-i fesztiválon, valamint a párizsi Théâtre de la Ville-ben találkozhattak vele.

Választékos repertoárjában különlegesen fontos szerepet kapnak a ritkaságok, és a kortárs zene sem hiányzik. Rajong a francia zenéért:  – Mindig is imádtam: már nagyon fiatalon játszottam Debussyt, Ravelt, Franckot. A Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar két elődöm idején alig játszott francia zenét.  Egyikük nem szerette ezt a repertoárt, a másik Brucknert utálta. Így ezek – a sokáig elhanyagolt kortárs zenével együtt – műsorpolitikám három fontos tengelyét alkotják.

Kocsis egyúttal zeneszerző és briliáns hangszerelő is. Nem rettent vissza attól, hogy a zenekari virtuozitásukról ismert Debussy és Ravel zongorára írott darabjaiból, illetve dalaiból is zenekari átiratot készítsen. Szerettük volna, ha Kocsis Párizsban eldirigálja Debussy Ariettes oubliées-jából készített ragyogó átiratait, vagy a Tombeau de Couperin azon darabjait, melyeket Ravel nem hangszerelt meg (e darabokból a Hungaroton, a Magyar Nemzeti Filharmonikus Zenekar fő lemezkiadója készített felvételt).

Brahms magyar táncait, sőt még Bartók Román népi táncait is szívesen elengednénk, ha helyettük meghallgathatnánk a ritkán megszólaló Kossuth-szimfóniát, a fiatal Bartók e kevéssé ismert remekművét…

Viszont boldogan hallgatjuk majd Kocsist a Salle Pleyelben, amint Liszt I. zongoraversenyét a zongora mellől vezényli. De csütörtökön Budapesten egy más szempontból ritkábbnak számító I. zongoraversenyt hallottunk: Bartókét, Kocsis honfitársa, barátja és több mint harminc éve muzsikuspartnere, Ránki Dezső közreműködésével, aki még a legszikrázóbb pillanatokban is a játékára oly jellemző puha hajlékonysággal játszotta szólamát.

Szívesen hallanánk ismét Igor Stravinsky Petruskáját is, melyet Kocsis élénk tempókkal, mindamellett nagy biztonsággal vezényelt a budapesti Művészetek Palotájá nagyszerű, vadonatúj koncerttermében, amely 2005-ben nyílt meg a magyar fővárosban, az új Nemzeti Színház mellett, a Duna partján. A terem akusztikáját ugyanaz az Artec cég tervezte, amely a Salle Pleyelben is oly nagy sikerrel dolgozott.

De már csak ilyen a zenei élet, a konvencióknak kedvez, Kocsis sajnálatára.  – A turnészervezők félnek, hogy nem telik meg a terem… Ezért ilyen a párizsi műsorunk: elismerem, egy kissé túlságosan is klasszikus.

Renaud Machart
(Le Monde, 2007. január 18.)