A hivatalos centenáriumi koncert csütörtökön lesz, de a Nemzeti Filharmonikusok is Ferencsik János emlékének ajánlotta hangversenyét, elég nyilvánvalóan „jó, hogy eszünkbe jut” alapon, a műsort nem igazítva a karmester ízléséhez, de így van ez helyesen: éljen a zene, éljen a tradíció, és ne a vitrinben porosodjon.

Kíváncsi vagyok, Ferencsik vezényelte-e valaha Csajkovszkijtól A vihart, hiszen az ő zenekara igen kevéssé volt alkalmas arra, hogy petárdaként funkcionáljon. Igyekszem ezzel még semmit sem állítani, A vihar amúgy igazán élvezetes valami, nyilvánvaló, hogy nincs sok köze Shakespeare-hez, Csajkovszkijhoz viszont annál több, csak valahogy az a fülben maradó, éjszaka fölébresztő, széles dallam hiányzik belőle, amire azt mondhatná az ember, hogy mindent értek, de akkor is szeretem. Vagy akkor sem tudom elfelejteni.

A koncert ezek után kétszeresen is becsapós volt, nem ott fájt, ahová ütött, vagy nem oda ütött, ahová nézett, szóval nem úgy hatott, ahogy azt várni lehetett. Ránki Dezső szólójával Bartók 1. zongoraversenye tűnt a nagy eseménynek, és bizonyos értelemben az is volt, nehéz lenne értelmes kifogást emelni az előadás ellen, a rettenetes nehéz szólót Ránki rettenetesen jól játszotta, de valahogy mégsem felelt meg egymásnak zenekar és szólista, túlságosan belesimult a zongorahang a zenekarba. Lehet tépelődni, hogy mi is történt: Ránki Dezső alkatánál fogva lágyabb, klasszikusabb felfogást képviselt, amit agyagba döngölt a Kocsis Zoltán vezényelte zenekar, vagy valami még sincs rendben ezzel a csodás akusztikával. Vagy akár mindkettő egyszerre, mert az is különös, hogy bárhogy röpköd a vonó a hegedűsök kezében, az erkélyen a fuvola sokkal markánsabban hallatszik. Bizonyos, bár nagyon magas szinten csalódás volt az előadás: ezt vártuk a nagy zenei eseménynek, de inkább csak látni lehetett, hogy jó. Az élmény, a fölkavarodás valahogy elmaradt, és amíg az ember magában kereste a hibát (vagy – akár bevallás nélkül is – Bartók Bélában), elkezdődött a második rész, a Petruska.

A Petruskától viszont az optikai szenzációt vártuk előre, hogy a Bábszínház eljön a MűPába, olyan és olyan méretű közönség elé, amelyről eddig nem is álmodhatott, az előadás bevált és szép, és közben valahogy zenélni is fognak, de a lényeg az, hogy legalább tudjuk, mikor mi történik a darab során. Az optikai szenzáció azonban csak annyiban teljesült, hogy én még életemben ilyen hangzást nem hallottam a zenekari árokból. Sem Pesten, sem másutt. Igazi tombolás, nem mindig hibátlan a kényes szólók alatt, de ahogy elkapja az embert a vásári forgatag zenéje, a szegény bábosoknak kevés esélye marad a feltűnésre. Halványan még dereng, hogy azért szép és mosolyogni való események zajlanak odafönt is, de sajnos képtelenség tisztességesen figyelni, lent zajlanak a nagy események. A tempók, a lendület, a zenélés ereje, a harsányság és a finomság váltakozása, a lélek, és nem a nagy orosz lélek, hanem Petruska lelke. Olyan szerencsésnek érzem magam, mint egy repülőgép-katasztrófa túlélője, szívem szerint összeölelkeznék a sorban ülőkkel, hogy gratuláljunk egymásnak: ott voltunk és átéltük. (Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Művészetek Palotája, január 12.)

Fáy Miklós
(Népszabadság, 2007. január 16.)