Till Fellner rendkívül kifinomult, aprólékos, minden részletre ügyelő, precíz fiatalember.

Habitusa, színpadi jelenléte alapján úgy tűnik, hogy nemigen érdeklődik a reflektorok fénye iránt, valamiért mégis koncertpianista lett belőle. Budapesti fellépésén Beethoven G-dúr zongoraversenyének magánszólamára vállalkozott, Kocsis Zoltán rendkívüli alkalmazkodóképességről árulkodó vezényletével a Nemzeti Filharmonikus Zenekar kísérte. Kocsis elfogadta Fellner javaslatát, így a művet olyasféle klaszszicizáló szellemben adták elő, mintha Beethoven éppen annyit tudna a klasszicizmusról, mint egy manapság érettségiző gimnazista. Számomra annyira váratlan volt ez az interpretáció, hogy jobb híján elutasítottam, miközben határozottan az a kép alakult ki bennem, hogy Fellner más területeken egészen kiváló előadóművész lehet.
A szünet után Kocsis egyedül maradt zenekarával, és alaposan átmosdatta Brahms IV. szimfóniáját. Az első tételt finoman szétszálazta, a főtéma (és származékai) oly plasztikusan emelkedett ki a sűrű zenei matériából, hogy egy átlagos előadáshoz képest legalább háromszorosan kellett rácsodálkozni. A második tételt nehéz lenne ennél bruckneresebben elindítani, majd a folytatásban a félreismerhetetlen szlávos mélabú egyszerűen csoda volt. A scherzo világossá tette, hogy Kocsis játékos kedvében van, mindenre kapható. A zárótételt – legnagyobb örömömre – mindennemű magasztos, súlyos és patetikus hümmögéstől megfosztva játszatta, nem zavarta, hogy itt valamiféle életmű, műfaj, korszak megkoronázásáról is szó van. Ha variációsorozat, akkor persze erődemonstráció, de csakis játékszenvedélyből. Nincs barokkos műpanasz, kérlelhetetlen vonulás, leküzdhetetlen gravitáció, csakis villódzó szellem, spiritusz, rafinéria, hangszerelési ötletek, félvállról vett bravúr, és egyfajta lezserség, melyről csak ritkán nem derül ki, hogy mennyi erőfeszítésbe is kerül valójában. Most nem derült ki.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, december 23.

Molnár Szabolcs
(Magyar Narancs, 2007. január 11.)