A Nemzeti Filharmonikusok főhajtása a zeneszerző előtt

Tartok tőle, hogy a nagyvilág szemében ő volt „a legnagyobb magyar”. Büszkék lehetünk erre a minősítésre, hiszen az egyetemes zeneirodalom panteonjában a helye. Műveinek pedig a világ legrangosabb koncertpódiumain. A születésének 125. jubileumát ünneplő hangversenyt pénteken este a róla frissiben elnevezett Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben tartották a fő-zeneigazgató Kocsis Zoltán vezényletével.

Alig érinti a húrokat Kelemen Barnabás vonója, amint elindítja a Bartók halála után bemutatott I. hegedűversenyt. Az 1907-ben kelt opust Geyer Stefi hegedűművésznőnek ajánlotta a szerző, de alighogy befejezte, s elküldte, azzal a bejegyzéssel, hogy „ez a maga Leitmotivja”, a lány szakított vele, és '56-ban bekövetkezett haláláig nem adta közre. Az azóta is ritkán játszott mű Kelemen játékában a szerelmi nosztalgia apoteózisa lett. A leheletfinom intonáció, az érzékeny ráhangolódás a fájdalmasan meditatív bartóki lelkiállapotra, amit a mű oly leplezetlenül sugall, követi azt a mámoros hangulatot, amit maga a szerző úgy aposztrofált, hogy „narkotikus álomban” komponálta az első tételt, távoli szerelmének ideális portréját festve. A melodikus szépség ívelését át-átszövik a felkiáltásszerű, tüzes indulatok, talán a fájdaloméi. A művész hangszerének legszebb tónusában énekel a zene, Bartók legszemélyesebb vallomása, „a maga koncertje”, ahogy Geyer Stefinek írta.

Az Allegro giocoso a virtuozitásra ad bőven alkalmat, a groteszk, játékos kedvű fantáziálásra: Mintha dobverőként csapódnának Ránki Dezső ujjai a billentyűkre az I. zongoraverseny első tételében. Staccatók tépik a zongora húrjait, szilaj, zakatoló hangzatokat kiváltva, sikoltó akkordok, feszült futamok szelik át keresztül-kasul a billentyűzetet, hogy az Andante tételben hosszas, sajátos párbeszéd alakuljon ki a zongora és az előre ültetett ütőhangszeresek között. A zenekar azonos intenzitással vállal részt a indulatokkal terhes mű előadásában, ám előzékenyen előre engedi a szólistát. Az itt-ott folklórmotívumokat sejdítő muzsika lenyűgöző expresszivitással szólal meg Ránki csapongónak tetsző, ám patikapontosan ritmizált, virtuóz előadásában. Indulatok cikáznak, végletek vitáznak, s a finálé hatalmas fortissimóba torkollik. (Az 1927-es frankfurti ősbemutatón ezt maga Bartók játszotta.)

A díszhangverseny a közismert Concertóval zárul. Az emigráció sanyarú számkivetettsége páratlan zenei összegzéshez vezette a szerzőt: a Bostoni Szimfonikusok mutatták be 1944-ben New Yorkban, a dirigens Koussewitzky kérésére írt művet. Kocsis Zoltán pálcája nyomán valósággal megtáltosodik a zenekar (a kétkedőket, remélem, végképp meggyőzte: okkal lépett a karmesteri pulpitusra). A vonósok pentatonlejtésű, méltóságteljesen lassú Andantéjától a fergeteges fináléig minden zenei gondolat fényesen világol, minden hangszercsoport plasztikusan domborodik ki, a mű idiómái a maguk teljességében rajzolódnak ki, miután a dirigens hajszálpontosan végiggondolta, végigelemezte, fragmentumonként egymásba ötvözte a mesterművet. Frissen, szemléletesen, tartalmi mélységeit, formai szépségét a maga tökélyében fölmutatva születik újjá előttünk Bartók gyakran koptatott remeke. A fúvósok páros játéka, a scherzo játékossága, majd a borongósan tűnődő-álmodozó elégia, a természeti képek poézise, az emigrációs nosztalgia hangulata, a IV. tétel játszi iróniája, s a finálé himnikus szárnyalása mind-mind a remekmű kongeniális újrafogalmazását példázza.

(Az emlékhangversenyt megtisztelte jelenlétével Sólyom László köztársasági elnök és Bozóki András kulturális miniszter. Vajon hol volt Gyurcsány Ferenc, akinek az univerzális magyar művész jubileumán kötelessége lett volna megjelenni?)

Metz Katalin
(Magyar Nemzet, 2006. március 27.)