Elgondolkodtató, sokan kérdik, miért, mi történik, amikor egy hangszeres művész felhagy eredeti hangszerével (legyen az zongora, hegedű, fuvola, vagy más, több-kevesebb, de rendszeres napi gyakorlást igénylő instrumentum), és elkezd vezényelni.
Egy biztos, megszabadul a kötelező napi gyakorlási penzumtól, és a koncerten, bár szintén nagy koncentrációt igénylő munka vár rá, talán kisebb az egyéni felelősség. Megteheti, hogy elábrándozik egy lassú tételben a hegedűk szép játékán, és elfelejt beinteni a csellóknak. De ha jó a zenekara és a csellószólam, azok pontosan, a próbákon megbeszéltek alapján lépnek be, a karmester hosszasan mosolyoghat önnön figyelmetlenségén.
Persze egy zenekart így felépíteni semmivel sem kevesebb munka, mint gyakorolni naponta akármennyit, hozzátéve, hogy a zongorák még nem alakítottak szakszervezetet sem. De az is igaz azért, hogy kevés az olyan zongorista, aki teljesen felhagy hangszerével, ha vezényelni kezd. És egészen különös konstelláció következhet be, ha egyszerre műveli mind a két szenvedélyét, és ezt koncerten egy olyan mű előadásával mutatja meg, mint Mozart G-dúr zongoraversenye. Amely eredetileg sem kíván külön karmestert és szólistát – Mozart is maga látta el mindkét feladatot -, és ha a zenekar olyan, mint amilyennek a Medve szimfóniában a karmester közreműködésével (bakija ellenére is) megmutatta magát, bátran megvalósítható a zongora mellől való vezénylés ideája.
Ehhez kell is a szokásosnál kisebb vonós létszám – a Haydn-szimfónia 8-8 hegedűse 6-6-ra csökkent. A zongora nem oldalról, hanem szemből mutatta magát, így a szólista háttal ült a közönségnek, de látta minden zenészét. És ami innentől kezdve történt, az már aligha írható le a hagyományos koncertkritika eszköz- és fogalomtárával. Az előadásnak olyan aspektusai voltak, amelyek felvételről, kottával a kézben, többszöri meghallgatás után leírva, nagyobb ívű esszébe kívánkoznának.
Azt már Kocsis tavaly januári koncertje kapcsán elmondtuk, mit tud Mozartról és Mozart ürügyén a szonátákban elmondani. Természetes, hogy ez a tudás ebben a zongoraversenyben is ott volt, de hogy ezt valaki a zenekarával is megvalósíttassa, a kettőből együtt, ha nem is magasabb minőséget – ezt a mozarti univerzum nem engedi -, de „bonyolultabbságában” is hasonló egységet mutasson fel, az már ritkább. Megfigyelhető volt, milyen gonddal ügyelt Kocsis a zongoristákra, ha zenekarával kísérte őket, nehogy föléjük kerekedjen. Most arra ügyelt, nehogy a csökkenetett létszámú zenekart a zongora uralja.
Illetve dehogy is ügyelt arra. Eleve úgy akarta megmutatni a művet, mint kamaradarabot, ahol a zongora és a zenekar, illetve annak egyes szekciói egyenrangú felek, egyformán fontosak az egész folyamatban. És sikerült is megvalósítania a hangzásarányok olyan finom keverését, amelyben minden zenekari tutti és szóló, zongoraszóló fortéban vagy pianóban pontosan viszonyult egymáshoz, fokról fokra felépítve a műegészt. Ehhez járultak a hangzás árnyaltságai; egy piano nem csak halkabban szólt, hanem más hangszínnel is. Azt a fafúvós hangzásegységet, amit a lassú tétel egyik zenekari tuttijában a fuvolától, oboáktól, fagottoktól hallottunk, jelzővel nehéz illetni, csak annyit erről: ilyet talán egyszer-kétszer hall életében az ember.
De voltak más finomságok is. Csak vezénylő-zongorista tudja azt megvalósítani, hogy a billentyűkről felemelt kezével leinti a zenekart pontosan – halálpontosan -, abban a pillanatban pedig felengedi a pedált, így a zenekar és a zongora hangja nem csak egyszerre, de egyazon ritmusban hal el. Mert ami a koncert másik nagy élménye volt, az a ritmus erejének megvilágítása. Már a Haydn-szimfónia is attól kapta egyik legnagyobb hatóerejét, hogy végig feszes ritmusban volt tartva, ami nem egyszerűen egy feszítettebb tempót jelentett, hanem azt, hogy a zene egyik legfontosabb alkotóeleme a lehető legpontosabban a helyén volt. Sokszor, amikor nem is tudjuk megfogalmazni, mitől érzünk egy előadást kevéssé hatásosnak, amikor látszólag minden a helyén van, pontosan ez adja a hiányérzetet; a nem a kérlelhetetlenül pontosan a helyére kerülő ritmus.
Pillanatra pontosan jöttek a belépések, a forte után a piano váltások – nem egyszerű, leheletnyi cezúra nélkül megvalósítani zenekaron. És lehetne még tovább elemezni a G-dúr zongoraverseny megszólaltatását. A megvalósítás azon túl, hogy megjelenítette a hangokat érzéki valóságként, önmagában is egy zenében megfogalmazott esszé volt arról, hogyan kell egy Mozart-zongoraversenyt ideából hangzó valósággá transzformálni.
De maradjanak szavak a többi, aznap este hallott műre is. Jött a D-dúr fuvolaverseny Bálint János aranyfuvoláján. A művész, aki a zenekar szólamvezető fuvolása is egyben, már a zongoraversenyben bejátszotta magát, de itt természetesen valódi szólistaként, gyönyörű hangon, a dallamot szépen formálva játszotta szólamát (bár az alsó regiszterben nem igazán lehet helyettesíteni a fafuvolát – ez sajnos a fém hangszerek örök hátránya marad). Különösen szép volt a lassú tétel kadenciájának megoldása, jellemző, hogy erre a kis időre is jutott két köhögő, aki meg sem próbálta visszatartani, amit azért lehet.
Már említettem a Haydn-szimfónia végig ritmikus, a ritmusra megkülönböztetett figyelmet fordító megoldását, de természetesen a dallamformálás, a második tétel variációinak karakterizálása, vagy a dinamikai váltásoknak a hangszínváltásokkal együtt formáló erővé való emelése is említést érdemel. Erőteljesen „brummogott” a négy cselló és a két bőgő is a dudabasszust idéző népies utolsó tételben.
Újra egy szimfónia a hangverseny szerkezeti keretének zárásaként, a „Párizsi” D-dúr, a fentebb tárgyalt erényekkel előadva, és természetesen egy ráadás a kocsisi zenei nevelői munka szellemében, ez utóbbi mű alternatív lassú tétele, amelyet Mozart azért komponált, mert a párizsi koncertrendező túlírtnak tartott az eredetit.
2006. március 10. – Nemzeti Hangversenyterem
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Bálint János – fuvola
Vezényelt és zongorán közreműködött: Kocsis Zoltán
HAYDN: C-dúr (Medve) szimfónia, No.82
MOZART: G-dúr zongoraverseny, K.453
D-dúr fuvolaverseny, K.314
D-dúr („Párizsi”) szimfónia, K.297
Varga Péter
(Café Momus, 2006. március 14.)