(…)
Külön értékelést érdemel a születésnapi záróest a Zeneakadémián, amelyen Kocsis Zoltán vezényletével a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és az Antal Mátyás igazgatta Nemzeti Énekkar lépett fel.
Minden kortárs mű próbaköve végül is az, amikor nem a szerző saját előadói szólaltatják meg a kompozíciót, hanem olyan muzsikusok, akik számára ez a zene még meghódítatlan területet jelent, sőt az előadás kényszere még ki is zökkenti őket a megszokott napi rutinból. Az estet irányító Kocsis Zoltán természetesen régóta hű tanítványa Kurtágnak, és páratlan muzikalitása eleve arra predesztinálja, hogy mestere művészetének legelhivatottabb, s egyben legértőbb interpretátora legyen. Személyisége erejével pedig – mint azt már Jeney Zoltán Halotti szertartásának bemutatója is bizonyította – rá tudja venni hagyományos repertoárhoz szokott muzsikusait, hogy kortárs zenét játszanak. A …concertante… nagyformáját még fel nem mutató előadás azonban rávilágított arra, hogy habár a zenekar technikai értelemben ura a helyzetnek, intellektuálisan és érzelmileg még nem vette birtokba Kurtág György zenei világát. Különös módon a Nemzeti Énekkar tagjai éppen ellenkezőleg reagáltak a feladatra. Vokálisan és technikailag még sokat kell érniük az óriási követelményeket eléjük állító Csüggedés és keserűség dalaihoz – ami azonban a mű tolmácsolásának emocionális vonatkozásait illeti, a kórus magas hőfokon égve azonosulni tudott a kompozícióval. Nagyon jó volna, ha a Nemzeti Énekkar és vezetőjük, Antal Mátyás ezen az úton haladna tovább: néhány évnyi kemény munkával az együttes minden bizonnyal a kortárs zene professzionális és európai mértékkel mérve is rangos előadógárdájává nőhetné ki magát. A beszámoló végén a kritikus nem mulaszthatja el, hogy ne említse elismeréssel a Kurtág-fesztivált kezdeményező és megvalósításában áldozatos szerepet vállaló Gőz László és az általa vezetett Budapest Music Center munkatársainak teljesítményét.
Dalos Anna
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2006. február 25.)