Kiszúrtak a Nemzeti Filharmonikusok azokkal, akik az Unicef-et egy koncertjegy formájában próbálták meg támogatni, elég strapás hangverseny volt ez a jótékony célú. Pedig a program szép, Eroica a vége, Richard Strauss Metamorfózisok című műve az eleje, és a két művet a gyászinduló kapcsolja össze. Amit Beethoven második tételként írt, azt Strauss idézetként használja a csak vonósokra írott, nehéz, hömpölygő darabban.

A Metamorfózisok előadásával nem is lett volna semmi baj, csak a szokásos: nincs eladva a mű. Nincs belefojtva a szép zenekari hangzásba, nem lehet komoly arcot vágva merengeni fölötte, hogy hát igen, egy egész világ, egy egész kultúra romjain ül a kopasz bajor, és hogy tud sírni. Tud sírni, de ez az előadókat nem nagyon érdekelte, ők inkább a téma fejlődését, változásait próbálták megfogalmazni, azt, ahogy végül tényleg eljutunk az Eroicához, és logikus lépésként szólalhat meg a csellókon az ismert dallam. Túl nagy ez a kaland a legtöbbünknek, mintha szent karácsony éjjel egy igen érdekfeszítő előadást kellene hallgatnunk az elméleti matematika legújabb vívmányairól.

A letargikus értetlenségbe érkezett Mocsári Károly, hogy Bartók 2. zongoraversenyével javítson a közhangulaton. Mocsári sokunk számára titkos favorit, nem megfelelően értékelt tehetség, ezt is figyelembe véve azt mondom, az vesse rá az első követ, aki a dögnehéz szólamot jobban le tudja játszani, de hát csak a teremben volt két lehetséges kődobáló, a karmester Kocsis Zoltán és a néző Ránki Dezső. Nehéz helyzet. A szólam azért el lett játszva, ha nem is mindig jól hallhatóan, mert meglehetősen nagy ricsajt csaptak a rezek, de ennyivel az egyébként is leült koncertet fölrázni már képtelenség lett volna.

A bosszús karmester aztán egy bosszús Eroicával válaszolt, a zenekar vonósai és kürtjei ezúttal káprázatosan száguldoztak a szokatlanul gyors, de mégis pontos és indokolt tempóban, csak valahogy az igazi erő helyett az erőszak dominált, mintha a szimfónia olyan vén csatalóvá vált volna, amelyiknek már csak emlékműveken van méltó helye. Van ilyen, nem jól álltak aznap a csillagok – bár az is tény, osztályon felüli zenekar ilyesmit nem engedhetne meg magának.

A történet akkor lenne kerek, ha úgy folytatódna, hogy másnap bezzeg, a megismételt koncerten, de ekkora szerencsénk nincsen. Másnap a Metamorfózisok is elevenebb volt, a Bartók-mű is kiegyensúlyozottabb hangzással, magabiztosabb szólistával, egy emelettel feljebb, bár még mindig nem a ritka levegőjű magaslatokban hangzott el. Ami viszont fontos: az Eroica megszólalt, nem előadták, hanem volt, természetesen szólalt meg, de teljes nagyszerűségében. L. v. B. üzeni az aggódóknak, hogy köszöni, jól van, és velünk marad jövőre is.

Fáy Miklós
(Népszabadság, 2005. december 28.)