Szeretem az olyan gondosan szerkesztett koncerteket, melyeken négy egymást követő műsorszám összhatásaként létrejön egy képzeletben megszülető ötödik mű. Az egyes darabok között kapcsolatok szövődnek, a művek ellenpontozzák vagy kiegészítik egymást, lebomlanak az időbeli és térbeli távolságok.
Szeretem az olyan szertelenül összeálló programokat is, melyek meglepetéseket tartogatnak, felfedezésre váró különlegességeket kínálnak, és a művek között az egyetlen összekötő kapocs maga az előadóművész személye.
A december 16-án, a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében hallott műsor egyik kategóriába sem tartozott, négy műsorszámot kínált, s nem túlzás azt állítani, hogy valójában nem is egy, hanem mindjárt négy koncertet hallottam. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar 14 művésze és Jandó Jenő négy teljesen különböző formációban lépett színpadra; hallhattam ismeretlen darabot, talányos átiratokat és két remekművet.
Azt mondják, ha négy embert bezárnak egy üres szobába, előbb-utóbb csak beszélgetnek valamiről. Ez a színpadra terelt négy mű azonban sehogy sem akart szóba elegyedni egymással, és az imént elmondottakból kitetszik, hogy ebben az esetben még az előadó személye sem teremtett e cifra kavalkádban egységet.
A műsor Wenzeslaus Matiegka Notturno című darabjával kezdődött. A cseh származású mester Schubert kortársa volt, 1773-ban született és két évvel élte túl bécsi kollégáját, 1830-ban halt meg. Remek gitáros hírében állt és műveiben is szívesen szerepeltette kedvenc hangszerét. Bécsben – hisz igazi bohém volt – Schubert köréhez tartozott. Fuvolára, brácsára és gitárra komponált Notturnójához Schubert írt egy negyedik szólamot csellóra. A gitárból így még kevesebb hallatszott. A négy tételes darab nem sokat árult el Matiegka zeneszerzői zsenijéről, az első tétel mechanikusan felépített szonátaformájából – lám, tényleg minden szentnek maga felé húz a keze – csak a visszatérést előkészítő rövid gitárkadencia keltett feltűnést. A második tételben már komolyabb szerepet kapott a gitár. Szólama, nem meglepő, minden ízében alkalmazkodott a hangszer játéklehetőségeihez. A lassútétel a kompozíció gyenge pontja volt, a finálé népies hangvétele viszont kifejezetten üdítően hatott. A bokázó ritmusok alapján magyaros rondónak is nevezhetném e tételt.
Schubert csellószólamát Bajner Zsuzsanna telt, intenzív hangon szólaltatta meg, így Szilvágyi Sándor gitárjátéka gyakran csak sejthető volt. Brácsán Porzsolt György játszott. A kompozíció legfelső szólamát Gáspár Kornélia szólaltatta meg fuvolán, szerencsésebb lett volna, ha bátran előtérbe állítja hangszerét és a zenei folyamat élére áll.
Nem a legméltányosabb eljárás Matiegkával szemben, hogy műve után azonnal a kamarairodalom egyik legnagyobb alkotása, Mozart A-dúr klarinétötöse következett. A fúvósszólamot Szatmári Zsolt játszotta. Előadása nagyszerű volt, a klarinét minden regiszterben kiegyenlített hangon szólt és Szatmári a lehető legtermészetesebb módon igazolta, hogy a hangszerrel lehet behízelgően énekelni, egekbe törni, halkan búsongani, bukfencet vetni és magamutogatón csillogni, egyszóval: mindent. A magaköré gyűjtött vonósnégyest, Papp Dánielt, Dúlfalvy Évát, Balogh Enikőt és Deák Györgyöt lendületesen irányította. Ez a kvartett természetesen nem hasonlítható egy régóta összecsiszolódott vonósnégyes-társasághoz, hiányzott belőlük a kockáztatás bátorsága, a meglepetés lehetősége.
A szünet után a Filharmonikusok ütősei, Weisz Nándor, Bíró Gergely, Joó Szabolcs és Szabó Mátyás madrigálokból készült átiratokat játszottak. Öt rövid kis mű hangzott el. A komponisták neveire egy ajándék CD reményében lehetett tippelni. E rövid – matiné jellegű zenei intermezzo után – senki sem jelentkezett, pedig egyetlen szerző említése is elegendő lett volna a fődíjra. Magam egy névben többé-kevésbé biztos voltam, azt is sejtettem, hogy a szerzők között nincs angol, és egészen biztos voltam abban, hogy valamennyi mű az 1500-as évek első feléből származott. Miután nem hangzott el a válasz a koncerten, e-mail-ben is lehetett tippelni. Azt hiszem egy hét elteltével közzétehetem nyomozásom eredményét: Clément Jannequin, Ludwig Senfl, Philippe Verdelot, Marco Cara és Pierre Passereau egy-egy műve hangzott el.
Gondolom, a közönség soraiban helyet foglaló zongoraművészek, ütősök, ifjabbak és idősebbek, nem erre a „Ki nyer ma?” játékra jöttek, hanem az est utolsó műsorszámára voltak kíváncsiak, Bartók Két zongorás, ütőhangszeres szonátájára, melyet Jandó Jenő, Kocsis Zoltán, Weisz Nándor és Joó Szabolcs adtak elő. A produkcióban a zongoristák domináltak. Talán nem minden hangszínt és hangszer-kombinációt mértek ki patikamérlegen előre, az előadás engem mégis lenyűgözött. Annak ellenére, hogy az első tételt kénytelen voltam a terem akusztikájának korrekciójával tölteni. Úgy látszik, hogy e pompás díszterem szívesebben rezonál Matiegka néhol álmosító hangicsálásra, mint Bartók őserőt sugárzó fegyelmezett ritmusaira. A pompás díszterem közönségét viszont egyértelműen az erő ragadta el. A zongoristák arcán elégedettség látszott, a publikum jóérzéssel pendült velük egy húron.
Molnár Szabolcs
(Magyar Rádió, Új Zenei Újság, 2005. december 24.)